𝗡𝗲𝗺 é𝗿𝘁𝗲𝗺 (1) [Haikyuu!! ff]

°11°

Egy kis időre úgy tűnt minden kezd jól alakulni. A suliban maradt ugyan úgy a szenvedés és a tanulás, délutánonként pedig az unatkozás. Viszont néha benéztem az edzéseikre, bár általában csak egy percre, mivel nem akartam zavarni. Viszont a hétvégék voltak a hét csúcspontjai. Általában már Péntek délután is átjött Kageyama, mivel csak nekünk volt elég nagy udvarunk, hogy röplabda hálót állítsunk fel, s röpiztünk. Az ötlet nem a mienk volt, hanem Hinatáé, így először vonakodtunk is tőle, aztán viszont meggyőzött minket, és ő is velünk tartott. Neki amúgy is kellett edzenie a fogadásán, valamint hamár center volt, a blokkolásán. Így végül rendszeressé vált, hogy nálam lógnak egész délután, és olyan is előfordult egy idő után, hogy csak Kageyama jött, ha a narancs nem ért rá. Ez így történt egy vasárnap délután is, amikor éppen végeztem a takarítással.

- Milyen volt a tegnapi meccs? - vágtam bele a közepébe, amint beengettem a fekete hajú fiút, aki már otthonosan mozogva vette le a cipőjét.

- Nyertünk - kezdte a lényeggel, ami mégjobban felcsigázta a gondolataimat. Majd belelátott a részletesebb mesélésbe, miközben beljebb menve átvettük a cipőnket, hogy ki mehessünk azonnal az udvarra röpizni.

- Jól hangzik - értékeltem a hallotakat, miközben bemelegítettem a térdeimet. - Gondolom Hinata nagyon boldog volt.

- Az. Le se lehetett lőni - forgatta meg a szemeit, de tudtam, hogy titkon ő is jól szórakozik a narancson, amikor felpörög.

- A követekező meccs pedig a Seijohval lesz, igaz? - érdeklődtem tovább, miközben a kezeimmel köröztem, mire Kageyama tekintete elsötétült. Gondolatban fejbe vágtam magam, hogy felhoztam a témát, hisz a volt csapattársai ellen kell majd játszania, és ez nyílván nem lesz egyszerű. - Bocs, nem...

- Semmi - lépett túl rajta, majd kitisztult tekintettel elindult a labdáért. - Mehet?

- Igen - sóhajtottam egy nagyot, és valahogy éreztem, hogy ez nem fog olyan jó hangulatban eltelni, mint az addigi alkalmak.

Kageyama valóban el volt gondolkozva feladás közben, szinte láttam, ahogy a szemei előtt pörögnek le az emlékképek. Nem értettem, hogy habár napközben nem tudnám megmondani mire gondol, vagy mit érez, röpi közben tisztában vagyok vele. Nem tudom mikor, vagy milyen órán tanultuk, de a kommonikáció, csak egy csatorna segítségével jöhet létre két ember között. Úgy látszik a mi csatornánk a röpi volt.

- Minden rendben? - tettem fel végre a kérdést, ami már órák óta nyomta a szívem, mikor tartottunk egy kis szünetet.

- Igen - felelte autómatikusan, mire hitetlenkedve összehúztam a szemeimet. Rám nézve sóhajtott egyet, majd miután ivott a kulacsából, kinyögte mi baja. - Félek a meccstől...

- Te? Félsz? - lepődtem meg, amit csak dühös pillantással díjazott, ami közel sem volt komoly.

- Igen. Sosem játszottam Oikawa-san ellen. Félek, hogy... Hogy ő fog győzni - nyelt egy nagyot. - Meg aztán ott vannal Kindaichiék is...

- A Retek-fej és Picasso? - vontam fel a szemöldököm, majd zavartan elnevettem magam. - Bocs, sosem tudtam a nevüket...

- Igen, ők - forgatta meg a szemeit, majd folytatta az ivást. Hát amennyire fusztráltnak látszott feladás közben, most annyira nyugodtnak tűnt az ügyet illetően.

- Szerintem nincs mitől félned... - próbáltam valami értelmes bátorító szöveget mondani, miközben én is közelebb mentem a vizemért. - Oikawa igaz, hogy nagyon erős, okos, könnyen kommunikál a csapattársaival, jól alkalmazkodik hozzájuk, és mindene meg van, ami neked nincs, de ő nem zseni. Te meg elvileg az vagy - vontam vállat, mire a kezdeti gyilkos tekintete meglágyult. - A Retek-fejék meg... Mindenki követ el hibákat nem? - szégyellős mosollyal széttártam a kezeimet, mivel én is követtem el épp eleget.

- De - hajtotta le a fejét elgondolkozva, s mintha elmosolyodott volna. Fura, hogy tudott boldog is lenni.

- Úgy hogy - próbáltam kevésbé kínosan lezárni a monológot, viszont fogalmam sem volt mit kellene tennem, így a filmekbem látott béna mozdulattal beleöklöztem a karjába, amolyan lányosan. - Mindent bele - mondtam ki őszintén, mivel mint minden meccsén, most is azt kívántam, hogy sikerüljön neki. Kageyama meglepve emelte fel a fejét, s mikor találkoztak a szemeim a meglepett tekintetével, kínosba ment át az őszinte mosolyom. Oké, arra nem számítottam, hogy ilyen egyenesen és hosszan rám fog nézni - bár nekem már az egy másodperc is hosszú volt -, így kerülve a tekintetét kissé elpirultam kínomba. Szaggatottan visszahúztam a kezemet, és nagyot nyelve próbáltam a tudatára adni, hogy csináljon már valamit. Ez sikerült is, csak nem épp úgy, ahogy terveztem.

A következő két perc eseménye maga volt a meglepetés. Kageyama közelebb lépett, mire én autómatikusan hátrálni akartam, viszont a körém fonódó kezei ebben megakadályoztak. Majd egyszerűen megölelt. Nem volt túl csöpögős, vagy közvetlen, esetleg magabiztos, csak egyezerűen megölelt. Először teljesen lefagytam, még levegőt is elfelejtettem venni, mivel soha életemben nem gondoltam volna, hogy Kags ilyet fog tenni önszántából, ráadásul velem. A kezdeti sokkból felúcsódva rájöttem, hogy lehet nekem is tennem kellene valamit, mivel így elég kínos lehetett neki, hogy nem öleltem vissza. Bár nem mintha az én arcom nem lett volna paradicsom vörös. Óvatosan megmozdítva a kezeimet felvezettem azokat a hátára, és a tőlem telhető legtermészetesebb módon megöleltem. Furcsa érzés kerített hatalmába, mivel egyszerre akartam volna sikítva elrohanni, hogy még is mit csinál, valamint még jó hosszú ideig így maradni, amíg be nem görcsöl a kezem. A szívem úgy vert, mint aki sprintel, s a sivatagi időjárás hideg volt ahhoz képest, amit én éreztem. Miközben a fülemben dobogott a vér, és szinte minden érzékszervem eltompult, éreztem ahogy Kageyama kicsit lejjebb hajtja a fejét, és mintha... Beleszagolt volna a hajamba. Ettől végig futott a hideg a gerincem mentén, de szinte én is magamtól hasonlóképp tettem, s meglepően jól esett az illata. Nem tudtam volna megmondani, hogy mire hasonlít, vagy minek a keveréke, egyszerűen csak... Olyan Kageyamás volt.

- Ti mit csináltok?