A MI szigetünk (TaegiKook)[Befejezett]

Törött bordák és törött szívek - 3. Rész

,,Hazafelé sétálok a suliból. Még az általánost taposom. Beszélgetek egy nagyon jó barátommal.

Meg kell állnunk a zebra előtt, mert piros a lámpa. Viccet mesél, én pedig nevetek. Tiszta szívből, őszintén. Szórakoztató társaságot nyújt a lány. Zölddé válik a jelzés, ő előre szalad. Lefagy arcomról a mosoly, amikor látom, hogy túl nagy sebességgel jön egy autó. Futni kezdek a lány után. Kinyújtom a kezem, hogy elrántsam a jármű elől. A motor felzúg... Dudák sokasága kezd üvöltésbe. Már majdnem elérem a ruháját, amikor a kocsi belé csapódik... Átpördül a motorháztetőn, az autó tetején, és megáll a csomagtartó fölött, amíg neki nem ütkozik a jármű a jelzőlámpának. Lesokkolva állok a zebra kőzepén. Érzem, hogy sápadok, kifut lábaimból az erő.

Földbe gyökerezett a lábam. Csak figyelem, hogy rohannak oda az emberek a barátnőmhöz. Az egyik azt üvölti, hogy ő orvos. Hogy hívjanak mentőt. Letérdel a lányhoz, és eltakarja előlem. Sok fehér, csomagolt kötszert használ. Egy nő idesétál hozzám. Mond valamit, de nem fogom fel, mit.

Félrehúz az útról. Már piros a lámpa. Most kapok annyira magamhoz, hogy oda rohanjak. A lány körül kisebb vértócsák. Szinte az egész feje bekötve. Az orvos a hasán lévő horzsolásokat fertőtleníti.

-V...Vi...-A lány rám nézve próbál mondani valamit, de a második betű után elájul. Letérdelek mellé, megfogom a kezét. Remeg az állkapcsom, könnyek gyűlnek a szemembe. Viszlát? Nem... Ne búcsúzz el tőlem, hallod!?

Sziréna hangja üti meg a fülem. Megérkezik a mentő.

A lányt beviszik a műtőbe, én viszont magamra maradok. A mentős beszél rólam egy ápolóval, aki idesétál hozzám. V-nek szólít.. Én viszont még mindig képtelen vagyok megszólalni. Megérkezik a barátom anyja, így elfoglalja a nővért aggódása.

Mire végeznek az információ cserével, kezdek magamhoz térni. Az anya hálásan megköszöni a jelenlétem. Felhívja anyuékat. Hozzám apu jön, ma szabadnapos. Azt terveztük, hogy a délutánt együtt töltjük. De egyikünk sem hitte volna, hogy az a kórházban fog telni....

Napok teltek el, amíg barátnőm a kórházban volt. Suli után minden nap ellátogattam oda. Az egyik ilyen alkalommal egy kislányt láttam mellette. Szobatársat kapott. Sokkal fiatalabb volt nálunk.. Talán olyan.. 6 éves? 7? Szomorú volt. Melléülve megkérdeztem, mi a baja... 

- Hiányoznak a szüleim... És unatkozom... - Válaszolta.

- Értem.. Miért vagy itt?...

- Mert... Beteg vagyok... Most vizsgálnak ki. Majd... - Bólintottam. - Te ki vagy?...

- Hát, itt V-nek ismernek. - Mosolygok. Úgy döntök, ez jobb lenne. Mert V más. V nem én vagyok, vagyis nem ugyanolyan, mint TaeTae. 

- V... Ez aztán rövid név. És egyenes. Vagyis.. konkrétan cikk-cakkos. - Felnevetek. Milyen igaz. Hiszen leírva is.. Cikk-cakk. Két vonal. Egy így, egy úgy. - Beszélgetni kezdek a lánnyal. Átrágjuk magunkat a fiatal kor szépségein, problémáin, a kiskutyák nyálas lihegésén, amiről én csak álmodozhatok, mert a szüleim nem akarnak állatot. 

Aztán másnap is beszélünk.

Harmadnap is. De ekkor régi-új hang csatlakozik a beszélgetéshez. A barátnőm. Innentől hárman beszélgettünk. Kikísértem őket  a kórteremből a folyosó végén lévő játszószobába. 

A héten még bent tartották a barátnőmet. Minden nap játszottam a gyerekekkel. Megszerették V-t. Aztán, amikor tudtam, hogy a barátnőmet kiengedik, hatalmas csokrot készítettem előző nap. Nem virágokból. Vagyis.. Mindegyik virágnak nézett ki. Csokik voltak, apró plüssök, gumicukrok hurkapálcákra kötözve ügyesen, zöld madzaggal. Minden gyerek kapott egy ilyen virágot.