1. nap

297 13 0
                                    

-1940.Augusztus 2.-
Melchior Pohl vagyok, nemrég töltöttem be a 17-et.  Az ország ki adta parancsba,hogy minden 16 évnél idősebb gyerek kötelezően jelentkezzen katonának. A szüleim egyből be is irattak. A legtöbb fiatalt a frontra vagy a legközelebbi repülőtérre irányították. Néhányunkat viszont a pokol legmélyére küldtek,  a lengyelországi Auschwitzba. Lehetett onnan kósza híreket hallani, amik mindig elborzasztották az embereket.  Sokakat viszont nem ijesztett meg, hiszen a Führer kiadta parancsra, hogy minden zsidó, román származásút vagy homoszexuálist fogjanak  el és küldjék őket Auschwitzbe vagy Birkenauba.

  Vonattal érkeztem ide, tele különböző kinézetű  és korú emberrel. Miután kiléptem a vonatból savanyú és esős idő fogadott.  Az egyik katona eligazított, hogy merre menjek. A tábort, ha egy szóval kellene jellemezni, akkor a rettegés illene rá a legjobban.  Néha a csendet egy-egy sikoly törte meg, legtöbbször férfi, viszont előfordult női vagy gyermek kiáltások is.  Miután a sártengeren végigjutottam, megtaláltam a parancsnok házát. Beléptem, tisztességgel köszöntem, olyannal, amivel a katonák és más emberek a német területen szoktak,majd leültetett.
-Ön Melchior Pohl?-kérdezte kissé rekedtes hangon. Éppen egy hosszú szivarra gyújtott rá.  Alkata magas,széles hátú, akin azért látszódtak az évek nyomai. Viszont az egyik lába fából volt, amit szépen eltakart a katonai ruha és a surranó.
-Igen,én vagyok. -felnézett rám, végigmért, és így szólt. :
-Derék gyereknek nézel ki. Minek tanultál addig, míg be nem soroztak?
-Autószerelőnek, Uram. -feszesen kihúztam magam. - Az édesapám is az, és egy családi vállalkozást nyitottunk volna.
A Parancsnok hümmögött és ezt mondta:
-Maradj mellettem papírmunkában. Nem lesz rossz dolgod.
Boldog voltam, hogy nem a barokkokba küldtek vagy máshova így csak boldogan bólogattam.
Adott egy megfelelő öltözéket is ,olyat ami egy parancsnoki segédnek illik.

Este kimentem egy védett zónába,ahova csak mi mehettünk katonák , és néha-néha vagy egy szivarra gyújtottam rá vagy csak a csillagokat néztem. Hatalmas csend honolt végig a táborban. Csak az őrszemek mocorgását lehetett hallani. Viszont most halottam abból a zónából ahol én voltam,mást is. Egy bokorból szólt,amihez odamentem és megnéztem. Egy németjuhász kiskutya vergődött a sárban,az életéért küszködve. Felkaptam,majd gyorsan befutottam a szobámba. Ott lefürdettem és rendbe hoztam.  Sokat gondolkodtam a nevén,de a Reményre esett a választás.

 Remény,hogy vége lesz ennek a kegyetlen időnek.


Sziasztok! Mivel is kezdjem... Tudom, hogy nagyon régen voltam aktív, de most próbálom bepótolni. Remélem tetszeni fog ez a kis történet,ha igen, légyszi szavazzatok, és ha akartok kommenteljetek. 

További Szép Napot ❤!

Peace & Love ❤🌸!

Míg a halál... /BEFEJEZETT/Where stories live. Discover now