Ha visszatérsz...

- Várni foglak, bátyó. Ezen a helyen, ameddig vissza nem térsz...És ha egyszer visszatérsz...

Hyakkimarut elvakították a nap tűző sugarai, ezzel megfosztva őt az emlékkép utolsó kockáitól, amik már 5 éve üldözik. Annak az emlékképnek a pillanataitól, aminél az utolsó mondat soha nem hangzott el egészben.

Dororo direkt csinálta volna? Nem fejezte be a mondatot, hogy Hyakkimaru mindenképp visszatérjen hozzá?

Ha ez volt a terve, bevált, ugyanis a már 21 éves fiú a falujának irányába tartott. A település kicsi volt, a helyiek csak Kobito no Murának nevezték, ami annyit tett, Törpefalva. Bár ezt a nevet nem feltétlen a kis területe miatt kapta, sokkal inkább a lakói miatt, hiszen csak gyerekek lakták. Az egyetlen idősebb gyerek, a falu vezetője és egyben alapítója volt Dororo személyében, aki nemrég töltötte be a 18. életévét.
Hyakkimaru nyelt egyet, hogy kiszáradt torkát kissé benedvesítse. Már egy ideje kiürült a kulacsa, újra kellene töltenie valahol, de eddig nem találkozott kúttal. Nem mintha zavarná. Már megszokta, hogy a hosszú utak alatt, elfogy a víz vagy az étel.
Miután a fiú elvesztette családját 5 évvel ezelőtt, valamint ő visszaszerezte a testének összes részét, elhagyta Daigo területét, hogy utazzon és megtanuljon emberként élni. Az utazása alatt rengeteget tanult. Látta a Sengoku-kor háborúinak gyötrelmeit, a széthullott Japánt, a kyotói sógunátus pocsék helyzetét, sőt harcolt a valaha élt legnagyobb hadvezér, Oda Nobunaga mellett is, aki végül a halálos, utolsó ütközet előtt elküldte a fiút.
Miután Nobunaga meghalt, beköszöntött a béke korszaka, így Hyakkimaru úgy érezte, hazatérhet Dororohoz. Azonnal útra is kelt szülőföldje felé, ahol a lány vár rá.

A fiú elsétált az aranyló rizsföldek mellett, ahol már javában takarították be a termést a falusiak jóízűen nevetgélve. Látszott rajtuk, hogy tényleg boldogok végre, sok szenvedés után. Szörnyek és kísértetek természetesen még léteznek, de sokkal kevesebbet lehetett belőlük látni, ez köszönhető volt a lőfegyverek feltalálásának.

Hyakkimaru az utazásai alatt a szörnyek ölésével kereste a kenyerét úgy, mint régen Dororoval, viszont egyedül nem volt olyan szórakoztató.

A fiú nagyot sóhajtott. Már fáradt volt, szinte egész nap gyalogolt, és nyáron nem kellemes a forróságban menetelni. Szinte egész úton csak a kabócák hangos, meg nem szűnő ciripelését hallotta egészen addig, amíg lakott területekre nem ért. De most már csak egy dolgot akar hallani. Dororo hangját, ahogy hosszú idő után üdvözli őt.
Fél óra elteltével Hyakkimaru már egy domb tetejéről nézte azt a falut, ahol Dororo lakik. A látvány és a remény, hogy újra láthatja a lányt feltöltötte energiával és futni kezdett. Addig, amíg el nem érte a falu köré emelt kerítést. A kerítésen egyetlen bejárat volt, amit egy 10 évesnek kinéző kisfiú őrzött. Hyakkimaru elmosolyodott a látványon. A fiún látszott, hogy büszke, amiért ekkora feladatot bíztak rá. Peckesen lépkedett egyik szegélytől a másikig, közben botját a mellkasa előtt két kézzel fogta.
Hyakkimaru odalépett a gyerek elé, aki kicsit megugrott, de aztán támadó állásba vágta magát.

- Ki vagy te?! – kiabálta fenyegetően Hyakkimarunak.

- Dororo barátja vagyok. Hozzá jöttem – válaszolta neki a fiú lágyan.
A kisfiú egy pillanatra elbizonytalanodott.

- A főnöké...? - mérte végig Hyakkimarut. – Várj itt – mondta parancsolóan, majd elszaladt.

Hyakkimaru szíve nagyot dobbant. Látni fogja Dororot. Végre láthatja... De... csak látni jött volna? Mi lesz utána? Hiszen érzi... a szíve többre vágyik. Sokkal többre.

- Hé... - hangzott Hyakkimaru háta mögül egy csilingelő hang. – Bátyó...

A fiú megfordult, de a látvány úgy letaglózta, hogy elfelejtett beszélni. Dororo ott állt előtte, de teljesen más volt. Haját hosszúra növesztette, már a derekáig ért. A ruhái sokkal nőiesebbek voltak, de nem feltétlenül a ruha miatt, inkább az alkata miatt. Már nem tudná titkolni, hogy lány. Viszont egy dolog változatlan maradt. A szemei. Az a két feketén ragyogó ékkő, ami végig kísérte Hyakkimarut az évek során. Amiket soha nem felejtett el.

- Dororo... - a fiú olyan boldog volt, legszívesebben sírt volna. Egy lépéssel közelebb lépett a lányhoz, akinek a szeme könnybe lábadt. – Hiányoztál – mondta Hyakkimaru lágyan és megcirógatta Dororo arcát.

- Te is nekem... - a lány a fiú kezére tette a sajátját. – Jó sokáig voltál távol, de... sosem feledtelek el... Annyi mindent akarok mondani és mutatni, de furcsa, valahogy semmi sem jut az eszembe – nevetett halványan. – Talán... nem is számít. A lényeg, hogy végre itt vagy, mellettem.

- Dororo – a fiú keze a lány nyakára csúszott. – Gyönyörű vagy – mosolyodott el, mire Dororo elvörösödött.

- Jó, jó! Ne mondj ilyeneket! Te sem vagy éppen egy rondaság! Biztos sok nővel volt...

Hyakkimaru nem várta meg, hogy Dororo befejezze a mondatot. A másik kezét is a lány arcára téve közelebb húzta magához és megcsókolta. Igen, hiszen a szíve mindig is erre várt. Hogy Dororoé legyen.

- Nekem csak te kellesz. Senki más nem kell rajtad kívül – nézett Hyakkimaru a lány szemeibe. – Kérlek, Dororo...
A lány hirtelen belekapaszkodott Hyakkimaru nyakába és viszonozta a csókot. A fiú meglepődött, de átkarolta Dororot, aki a fiú testéhez simulva csókolta tovább. Nem kellett hazudnia magának. Hiszen ő már régóta tudja, hogy érez.
Miután a csóknak vége szakadt, Dororo kézen fogta Hyakkimarut és bevezette a faluba.
A sorsuk immár összefonódott és egy olyan erős kötelék alakult ki köztük, amit már senki és semmi nem fog elszakítani.

„Várni foglak, bátyó. Ezen a helyen, ameddig vissza nem térsz...És ha egyszer visszatérsz...

...akkor a feleséged leszek."