Félig tele

Üres szakasz

Te hol érzed magad a legjobban? Hol van az a hely, ahol a problémáid megszűnnek, akár egy pillanatra is? Vagy ki az a személy, aki mellett ugyanezt érzed?

Nos, mindig is azt mondták az emberek, hogy fura lány vagyok. Nem ismernek, de ebben igazuk lehet. Rengeteg bántást nyeltem le az éveim alatt, talán ez vezetett el mindenhez: amilyen lettem.
Nem akarok gondolkodni, túl sokat teszem. Végre itt van körülöttem a tenger, mindenemet ellepi. Mély lélegzet - nem sokára a gondolataimra is sötét lepel hullhat egy időre -, lassan kiengedem, csak nagyon lassan, ki akarom élvezni ezt a pillanatot. Érzem, ahogy fogy a levegő a tüdőmből, ahogy egyre kevésbé tud fenn maradni a felszínen a testem. Még mindig jön ki valamennyi, igazából soha nem tud elfogyni teljesen. Most már az arcom is a víz alatt van, csak a tenger morajlását és az apró buborékokat hallom. Kell még legalább egy perc. A tüdőm máris levegőért kiált, de az akaratom nagyobb. Az elmém irányítja a testem, azt teszek vele, amit akarok. Legyőzöm a kényszert, és kiengedem, ami még maradt. Érzem a tenger érintését a bőrömön, azt a finom hullámzást, legalább a Nap nem éget már. A gondolataim lassan elszállnak, egymás után hagynak el, a tenger sodrása elviszi és felbontja őket. Csak feketeséget látok a szemhéjam alatt, de mintha az is kezdene megszűnni. Erre vártam, ezt akarom. Nem kell sok, és magamról sem fogok tudni. Nem aggódok, a testem mindig megoldja ezt a tökéletes helyzetet, valahogy mindig újra felbukkanok. Érzem, ez az utolsó gondolatom, de ez is mindjárt elszá-

Hatalmas levegővétel, fáj, ahogy újra megtelik a tüdőm. Ennyi volt. Csak ennyi. Nem bírta tovább a testem. Most levegőért kapkodok, próbálom lenyugtatni magam. Belül nyugodt vagyok, rég voltam már ennyire. Ha tippelhetnék, meddig tartott az "üres szakasz", amíg semmi sem volt a fejemben, akkor úgy egy percet mondanék. Pontosan nem tudhatom, hiszen ilyenkor az időérzékelésem is megszűnik. Volt már, hogy lemértem az időt otthon, a kádban. Nagyon kevés ez az egy perc, de ha csak ennyi jár, akkor ki is fogom használni.
Végre normális tempóban lélegzek. Visszafekszek a víz felszínére, hagyom, hogy felmelegítsen a Nap. Felbukkanáskor mindig érzem a lehűlt végtagjaim, az üres szakaszban viszont egyáltalán nem. Ott nem létezik semmi, csak valamilyen különleges eufória.

A part felé nézek, anyám lelkesen integet nekem. Egy kézmozdulattal jelzem, hogy vettem az adást, ideje kiúszni. Jó messze vagyok tőle, el fog tartani egy ideig, mire kiérek. A hátamra fekszek, úgy evezek lassan a kezemmel. A szemem csukva, a parton uralkodó zsivalyra bízom az irányítást. Szörnyű, egyszerűen utálom. Itt, benn minden olyan csendes és nyugodt, máris hiányzik. Megfordulok, szembenézek a tömeggel, a civilizációval, a romlottsággal. Undorodva mély levegőt veszek és a víz alá bukok. Lefelé úszok, meg akarom érinteni a homokot, de legalább négy méter mélyen van. Nem lehetetlen. Nem marja különösebben a só a szemem, de a nyomást érzem rajta, ahogy a füleimben is. Visszagondolok az üres szakaszra. Talán nem kellene most megerőltetnem a testem, csakhogy az akaratom még mindig nagyobb. A csillagjegyemnek - oroszlán - ez az egy tulajdonsága jellemző rám, de ez is csak részben. Magammal szemben hatalmas elvárásaim vannak, amikre törekszem, hogy elérjem őket, semmi más nem érdekel.
Végre közelítek a homokhoz, egyik kezemet kinyújtom, a másikkal még lökök párat. Megérintem. Olyan puha. Veszek belőle egy marékkal, majd a felszín felé veszem az irányt. A tüdőm már kiabál velem. Gyorsan felérek, hiszen nem engedtem ki a levegőt. Veszek pár mély lélegzetet, és szemügyre veszem a markom tartalmát. A napfényben csillog a homok és lassan folyik ki az ujjaim közül. Szabadon engedek minden egyes homokszemet, és nézem, ahogy eltűnnek a felszín alatt. Talán a gondolataimmal is ugyanez történt.
Feleszmélek az elmélkedésből, tovább kellene úsznom kifelé, így tehát folytatom.

Még kiélvezem az utolsó pillanatokat, amíg a nevetségesen kicsi hullámok nyaldossák a lábszáram. Anyám már jön is felém, mintha nem találnék el a helyünkig. Egy törölközőt nyom a kezembe, együtt visszaindulunk és azonnal elkezd társalogni.
- Na, jót búvárkodtunk?
Jah, tök fasza volt - gondolom magamban. Inkább csak egy bólintással válaszolok.
- Elkenődött a szemfestéked. - Hogy is gondolhattam, hogy lerázhatom?
- Elfelejtettem lemosni.
- Pedig én mondtam. - Magam elé nézek és megforgatom a szemem. - A szád is olyan lila, nem kellene ennyi ideig bent lenned, főleg nem olyan messze.
Kedves próbál lenni, de engem idegesít. Csak hallgasson már el mindenki! Leülök a pokrócunkra és körülnézek. A húgom valami ismeretlenekkel tollasozik a közelben. Szerencsés, már első nap össze tud barátkozni bárkivel. Fél füllel még hallgatom anyámat, de próbálom kizárni.
- Nem kellene pólóban fürdened. Tiszta víz lesz a pokróc, ráadásul nem is barnulsz le rendesen.
Nem érdekel és nem érdekel. Lenézek a fekete Linkin Parkos pólómra. Dehogy veszem le. Támad egy jó ötletem.
- Ö, anya... elmehetek venni egy limonádét? - kérdem halk és fáradt hangon.
- Persze, adok is pénzt. Látod azt a bárt? Oda menj, normálisan néz ki, meg nincs is messze. Ne kódorogj el. Aztán utánad megyünk Debóval, várj meg minket ott.
Debó. A húgom. Becsületes nevén Debora, semmi ékezettel. A szüleink szeretik a különleges neveket. Ha már ott tartunk, hogy rám a csillagjegyem nem illik, akkor a húgomra a neve. Jelentéséből adódóan visszahúzódó, de egyáltalán nem az. Ezt benézték anyámék. Neki rossz nevet adtak, engem meg rossz csillagállás alá nemzettek. Csodás.
Amint markomban a pénz, feltápászkodok, mondok egy gyors köszönetet, felkapom a napszemüvegem, és elindulok. Mezítláb sétálok végig a homokon, finoman égeti a talpam. A hőség elrettentő, szóval megpróbálok sietni. Egyre közelebb érek a szóban forgó bárhoz, ami fehér, fekete és a rózsaszín több árnyalatában úszik. Finom betűkkel a következő olvasható a tető alá rögzítve: Leander's. Azonnal megcsap a félreismerhetetlen virágillat, ami körbelengi Görögországot. Leander. Elmosolyodom. Kinézek magamnak egy bárszéket és helyet foglalok.