A MI szigetünk (TaegiKook)[Befejezett]

Arun bukása (+18Taegikook)

*Eyenomed szemszöge*

Remegnek a lábaim. Sűrű, fekete vérem bizonyítékként szolgál a földön és a várfalon éjszakai kísérletemre. Nem számítottam ekkora védelmi rendszerre, sem ilyen képzett vérfarkasokra. Fullos felszerelésemet elcsenték tőlem a harc közben. A mágiámat blokkolta a fal, és legalább száz véreb várt annak tetején. Kurva élet... Minden végtagomban törött, vagy repedt el csont. Az oldalamat felhasították, a nyakamról már ne is beszéljünk.

És egy árva pillanatig nem láttam Arunt. Érzem, hogy szenved. Aggódom érte. Ha Yoongi halála miatt van ilyen cseszettül, az ő élete is veszélyben lehet. Az egyetlen reményem az, hogy Jimin szívatja. De visszanézve azt a két évét, Jimin egy kedves, jószívű, aranyos fiú.

A fájdalmaim az elviselhetetlen határát súrolják. Ha nem jutok haza, és megtalálnak, apám megöl.

Minden lépés egyre nehezebb. Minden mozdulat jobban fáj az előzőnél. Sípcsontom éles törése belső késként roncsolja a lábszáramat. Több nyílt sebem van tele kosszal, kövekkel. Megtépázott ruhám tocsog a vértől, és a kutyanyáltól.  De elérem az ajtót. Lenyomom a kilincset, és összeesek a küszöbön.

Átkozott emberi vérem! Legyengít. Képtelen vagyok mozogni. Ha kinyitnám az ajtót, a hideg levegőre felfigyelne Nolan. Hallom, hogy gépel. De túlságosan fáj létezni is, nem még mozogni. Jobb alkaromon kikandikál a csont egy 10-15cm hosszan. Ott lifeg alatta egy vércsomó, aminek közepén húscafatokat sejtek. Bal karomnak a felső részén szakadt ki a bőr, bár az alsó is szilánkosra törhetett, mikor földet értem. Itt fogok elvérezni... De kezeim nem engedelmeskednek az utasításomnak.

- Nolan... - Hangom olyan gyenge, mint én vagyok. Kiábrándító. A szék kerekei élesen csikordulnak, a gépelés megszűnik. Sietős léptek zaját hallva felsóhajtok. Meghallott.

- Enom... - nyitja ki az ajtót teljesen. Letérdel mellém, és barátságosan elmosolyodik. - Kiherélnél, ha ápolgatni akarnálak, és nem gyógyítanálak meg azonnal, igaz? - Gyilkos tekintettel nézek rá. - Oké, oké, ez egy határozott igen volt. De adj nekem pár percet, ritkán szorulsz a segítségemre, had élvezzem ki egy kicsit. - Óvatosan emel fel a földről, mégis csillagokat látok az irdatlan fájdalomtól. Stabilan tart, miközben feláll, és a fürdő felé indul velem. - A sebeidet ki kell mosni a gyógyítás előtt. Hozok egy ollót. - befektet a kádba. Érzem a tesztoszteron szagát felőle. Fickósnak hiszi magát. De most ő mentett meg. Megérdemel némi jutalmat.

Hamar visszaér az ollóval, és óvatosan szabadítja ki sebeimet az anyag fogságából. Aztán mindent levág rólam szép lassan, óvatosan. Sárga szemei világítanak a sötétben, bár számomra köpenye fehérje is tisztán látható. 

- Forró vízzel mossalak meg? - Kérdezi suttogva.

-Igen, kérlek. Az kevésbé fájdalmas nekem. - Leveszi rólam a maszkot, és a számból felszabaduló füsttel mit sem törődve ajkaimra hajol egy kellemes csókra. Biztosít afelől, hogy forró vizet kapok, a hideget el is kezdi kiengedni a csapból. - Fáradt vagyok és dühös. Essünk neki. - kérlelem. Finoman arcára simítom a kezem, és visszahúzom ajkait. Csókja tapasztalt, mégis lelkes. Ritkán kívánok meg én ilyesfajta megnyilvánulásokat. Most viszont élvezem a nyáltól síkos simogatásokat. 

- Csúnyán megtéptek... - Suttogja ajkaimra. Elvigyorodik, kivillantva tűhegyes fogsorát. Vicsorba húzom arcomat, hogy agyaraimat én is megvillantsam. 

- Legszívesebben kiharapnám a torkod, és addig kortyolnám a véred, amíg minden sebem be nem gyógyul. - morgom lágyan.

- Még mindig irtó furán bókolsz. - kuncog Nolan. - Megteheted. Csak... Had mossam ki a sebeidet. Ne keressek valamit, amire ráharaphatsz?