Reszkető kezekkel fogta meg azt, amit ő alkotott. Ő nem ezt akarta. Ő nem így akarta. Mit tett? Mit tettek az ő egyetlen gyermekével? Miért tették? Hisz mindent megkaptak. Ellátta őket, s most ily módon hálálják meg? Megölik azt, aki táplálta őket? Azt, akiből lettek?
Elkeseredve rogyott le a Föld mellé. Hogy tehették ezt? És még van képük többet kérni? Van képük követelőzni? Még meg merik őt korbácsolni azért, mert nem kapnak többet? Mert éheznek?
Indulatosan állt fel. Mekkora szörnynek kell ehhez lenniük? Mit képzelnek ezek magukról? Hogy merészelnek mindent maguknak tudni?
Könnyei felszáradtak barázdált arcáról. Kezeit lassan a Földhöz vezette, s mint egy anya gyermekét, megsimította.
"Megmentelek, egyetlen gyermekem!" Suttogta, s a Föld minden pontját megvizsgálta, s átalakította. "Sajnálom unokáim, hogy nem vigyáztam rátok." tért rá az állatokra, s mint kisgyerek a pitypangot, ő is úgy taszította le az állatokat a gyermekéről.
~2019~
"Nem tanulnak!" Morgott, s kezét megnyúzott arcára simította. Kezei egyre erőtlenebbek lettek. Haja, mint őszi falevél a fáról, hullott a vállára, melyek a fájdalomtól előre rogytak. Reszketeg ajkait fájdalmas sóhajok hagyták el. Szemeiben könnycseppek jelentek meg. A tüdeje. A tüdeje ismét. Kezeit nyakára szorította. "Ne, őket ne!" Nyögte miközben összerogyott. Ekkor szívébe hasított fájdalom. Az unokái. "Ne, hagyjátok őket!" sikította, azonban mintha csak nem is nekik beszélne, tovább folytatták. Remegve, sírva terült el, s kezeit maga köré fonva várta, hogy abbahagyják. "Ne bántsátok őket! Ne öld meg őket! Hagyd őket, Ember!" Zokogta, de az Ember nem figyelt rá. Pedig a Földanya jelzett nekik. Jelzett az időjárással, jelzett a tengerrel. De az Ember csak még inkább tette. Gyermekét gúsba kötötte, s nem engedte szabadulni követelőző énjétől. Leláncolta, s hagyta, hogy a Föld tartalékait felélve teljesítse az Ember vágyait. Az unokáit, mint holmi bűnözőket vetette ketrecekbe, s mint holmi rabszolgákat tartottak. Az Állat nem bírta a megpróbáltatást. Fájt látnia a szenvedéseket. "Mit tettél, Ember?" Suttogta maga elé, s remegve feküdt tovább.
~2040~
Sikítva vergődött, miközben zokogása hasított bele a semmibe. A Föld mellette hevert. Haldoklott, akárcsak Állat, s akárcsak Földanya. Az Ember pedig markába tartva a szerzeményeit, nem törődve semmivel nevetett, mintha csak ez kijárna neki. Kezei szinte elporladnak, könnyei már képtelenek feltölteni Föld folyóit, tavait, s tengereit. Kezével nem tud hozzáérni hőn szeretett gyermekéhez, mely fájdalmasan adja anyja, s az Ember tudtára: haldoklik. Az Állat már nem szaladgál vidáman Föld szavannáin, s erdejében. A Földanya már nem vesz levegőt tüdejével, s az Ember ennél is többet akar. Az anya haja már nem omlik selymesen a megrogyott vállakra. Már nem. Hisz az ember eltüntette Felhőt, helyére már csak Szmog került, amely súlyosan húzza le Földanya fejét. Az Eső nem folyik végig Föld testén, helyette csak az Ón fojtogatja egyetlen gyermekét. Újabb sikítás. "Mit tettél ismét, Ember?" Sikította Földanya, de Ember nem méltatta válaszra.
"Feljebb való vagyok!" Köpte oda, s újra nekiállt lecsapolni gyermeke testét.
"Hagyd őt békén!" Sikította, de nem remélt változást. Már nem remélt, nem hitt. Lassan felállt. Kezeibe vette gyermekét. "Kincsem! Annyira sajnálom!" Mondta. "Unokáim. Bezárt unokáim. Mit tettem veletek?"
"Nem te tetted!" Felelte Állat. Újabb éles fájdalom gyötörte szívét.
"Állj, Ember! Elég!" Kiáltotta, de Ember nem volt kíváncsi Földanya fájdalmaira. Az anya sikított, zokogott, remegett, gyermeke pedig gyengén, haldokolva nézte végig anyja haláltusáját. "Fejezd be, Ember!" Üvöltötte, de Ember csak rá mordult.
"Az a dolgod, hogy adj. Hát tedd meg! Adj többet Állatból, adj többet Szélből, adj többet Felhőből!" Követelte Ember, s a Föld megpróbálta megtenni. A Földanya újabbat sikított, s fájdalmában összegörnyedt.
"Fejezd be! Elég!" Zokogott, miközben Ember nevetett.
~2060~
A Földanya mozdulatlanul feküdt. Nem halt meg. Szenvedett. Szenvedett, ahogy egyetlen gyermeke is. Állat az utolsó lélegzeteket vette. Felhő és Szél már meghalt. A Földanya zokogva próbált tenni valamit gyermeke és unokái életéért, de nem tudott. Ember nem adott semmit. Ember csak elvett. Ember egy élősködő.
"Gyermekem. Drága egyetlen gyermekem. Annyira sajnálom." Sírta, de kezei már nem értek arcához, hogy letörölje könnyeit. Könnyei nem értek el Földhöz. Feje nem tudott Föld felé fordulni. Szmog lefogta, s nem engedte ránézni gyermekére. Állat is sírt. "Ne. Drágám, kérlek ne add fel!" Kiáltotta Földanya, de késő volt. Állat eltűnt a Földről.
"Azonnal add vissza Állatot, Föld!" Kiáltott ember. Föld azonban képtelen volt cselekedni. Haldoklott.
"Ne, gyermekem, csak te ne!" Zokogott fel újra az anya, de mindhiába. Föld nem mozdult többet. Meghalt Állattal, Esővel, Széllel, s Felhővel együtt. Földanya velőtrázó zokogása rázta meg az őt körülölelő semmit. Semmiből lett, s most semmivé foszlik. Kezei lassan leestek teste mellé. Érezte, ahogy tüdeje, mint Földön a fa, melyet kivágtak, elrohad. Érezte, ahogy szíve, mint ketrecbe zárt állat veszti el a reményt, s nem dobog többé. Érezte, hogy ereiben a vér, mint Föld kiszáradt folyói, nem csörgedeznek többet. Könnyei, mint Eső, elapadtak, s nem jöttek elő többet. Végül ő is, mint gyermeke, s mint unokái, haláltusát vívott. S vesztésre állt.
"Mondd, ki tette?" Suttogta a semmibe. De tudta ki tette. Ember. S ezzel a tudattal, ezzel a fájdalommal, végül ő is elporladt, mint egy száraz porhüvely.
