Nem sokára éjfél. Kint vagyok egy különleges lánnyal. A szép hosszú fekete haját a Hold beragyogja, a két kis kék szeme felvillan a sötétbe. A szeméből visszatükröződik a sötét égbolt fette csillagok. Mindketten, egy-egy hintába ülünk, és csak némán nézünk felfele a csillagokat bámulva és ekkor megszólal.
-Lassan én is fent leszek az égen.
-Igaz. Te leszel a legszebb csillag az égen.
-A legeslegszebb.
-Igaz. – elmosolyodok és utána mélyen a szemébe nézek. – Lassúzunk egy utolsót a Hold fénybe? – meglepődik, de látom a szemébe, hogy örült ennek a kérdésnek.
-Igen, persze. – mindketten felálltunk a hintából.
-Szabad egy táncra? – nyújtottam felé a jobb kezem.
-Igen, persze. – megfogta a jobb kezem és magához húzott. Gyöngén megfogtam a derekát és magamhoz húztam. És elkezdtünk táncolni. Előre, hátra. Egyet jobbra, kettőt balra. Az idő megállt körülöttünk. Csak táncoltunk a Hold csodálatos fényébe. Olyan lett volna, mintha egy táncparkettán lettünk volna és a reflektorfény, csak is ránk irányul. A közönség csak némán, lélegzetüket tartva néznek minket. Csak táncolunk, és táncolunk. Előre, hátra. Egyet jobbra, kettőt balra. Megpördítem és a kezeim közé kerül. Egymással szembe kerültünk. Csak néztük egymást szemét. Láttam a szememet, a saját szemébe. Láttam azt a fájdalmat a szemembe. Mert ez lesz az utolsó táncunk. Az utolsó lassúzás, amit együtt csinálunk. Az ajkam lassan az ő ajkához ér. Az idő még mindig nem ment. Megcsókoltam. A közönség felállva tapsolt, virágokat dobáltak, sírtak és örültek. De ez most mind eltűnt. Az idő ment tovább. Újra a játszótéren vagyunk, a Holdfényébe. Arcunk távolodik elegymástól, de szemünk egymáson van. Mélyen egymás szemét nézzük. Nem akarjuk levenni róla a szemünket.
-Szeretlek. – halkan, sírásomat visszafojtva mondom.
-Én is téged, te butus. – könnyek közt mosolyodik el. Magamhoz húztam, és megöleltem. Átkarolt hátulról. Nem akart elengedni, de én se őt. Így voltunk egy darabig. Békésen, egymásba esve. Senki nem szólt semmit, csak a tücskök ciripeltek a hátérben.
-Vissza kell mennem. – mondta szomorúan, közbe elengedtük egymást, és újra csak néztük egymás szemébe.
-Tudom. Itt az idő, hogy elengedjelek. – sírva mondtam ki ezeket a szavakat. Egy utolsó csókót váltottunk és elbúcsúztunk egymástól.
-Köszönök mindent te butus, szeretlek. – nagy mosollyal mondta ki, közbe meg hullt a könnye, mint eső az égből.
-Én is szeretlek. – mondtam bőgve. Láttam, ahogy távolodik el. A beteg ruhája csak úgy lenget a lágy szélbe.
