Valami megfejthetetlen

16. Liz

16. Liz
Minden rendben volt. Igaz, az RBF-re való tanulás nagyjából minden időnket lekötötte, de ötödév eleje óta most voltam a legkiegyensúlyozottabb. Aztán reggeli közben Christy levelet hozott. Már a címzés is enyhén ijesztő volt.
„Charlotte és Elizabeth Price részére”
Ez állt rajta anya apró betűivel, de látszott, hogy remegett a keze írás közben. Óvatosan feltörtem a pecsétet.
„Kedves Liz és Lottie!
Muszáj ilyen hivatalos formában írnom nektek, a minisztérium egyre több levelet vizsgál át, különösen a múlt héten történtek után. Bizonyára nem hallottatok még erről, ugyanis a Prófétába nem került bele a hír, nekem pedig nagyon nehezemre esik közölni veletek, hiszen én sem akarom elhinni. Esther eltűnt. Egyik nap munka után nem jött haza, és kaptunk egy fenyegető levelet, hogy ne is kezdjük el keresni, mert azonnal megölik. Rettenetes ez a tehetetlenség, és bár nem könnyű ezt feldolgozni felnőtt fejjel se, muszáj tudnotok róla. Apátokkal nagyon aggódunk értetek, de hisszük, hogy a Roxfortnál nincsen biztonságosabb hely. Liz, ez itt külön neked szól: eszedbe ne jusson beleártani magad az ügybe!
Nagyon hiányoztok: Anya”
Az egész levél egy széttcsúszott anyáról árulkodott. Nem bírtam a helyemen maradni. Kirohantam a nagyteremből, nem tudom, hová akartam menni, csak el, el onnan, arról a helyről, valahová, ahol egyedül lehetek. Nem jutottam messzire, pár méter után kitört belőlem a zokogás. Észre se vettem, hogy Lucy mögém lépett.
- Mi történt? - kérdezte óvatosan. A nakába borultam.
- Es… Esthert… el… el… elrabolták - suttogtam a sírástól akadozó hangon. Lucy láthatóan nem tudott mit kezdeni a helyzettel, csak még jobban magához szorított. Pár másodperc után eltoltam magamtól.
- Oda… oda kell adnom Lottie-nak is - mondtam halkan. Lucy bólintott. A nővéremet a klubhelyiségben találtuk meg, éppen Markkal beszélgetett. Nagy levegőt vettem, és odaléptem hozzájuk.
- Lottie… beszélhetnénk? - néztem mélyen a szemébe.
- Persze - felelte, és intett Marknak, hogy menjen.
- Mi az? - válasz helyett átnyújtottam neki a levelet. Olvasás közben fokozatosan sápadt el, és könnyek jelentek meg a szemében.
- Esthie… - motyogta maga elé, aztán a levelet a kezembe nyomva felrohant a szobájába.
- Mit akarsz csinálni? - kérdezte tőlem Lucy.
- Lefeküdni az ágyamba, és csak akkor felkelni, amikor minden rendben lesz.
- Lesz valaha minden rendben? - mosolyodott el keserűen Lucy, aztán engem átkarolva elindult a szobánkba.
Ez az eset két okból lökött padlóra. Az egyik, teljesen nyilvánvaló ok, hogy szerettem Esthie-t, és még a lehetséges elveszítésének a gondolatába is belepusztultam. A másik ok az volt, hogy ezzel az üggyel sokkal valósabbá vált a gonosz jelenléte, hiszen az emberek hajlamosak azt hinni, hogy ők védettek, és minden rossz csak mással történik meg, amíg nem tapasztalják az ellenkezőjét. Számomra ezzel az eseménnyel indult el a háború, mert ekkor vettem először észre, hogy mivel állunk szemben. Egy csapat gyerek voltunk, akik elhatározták, hogy sötét varázsló-vadászok lesznek, hogy legyőzik a gonoszt, de azt sem tudták pontosan, hogy ki a gonosz. Voldemort. A rettegett név. De számunkra akkor is csak egy név. Ehhez a névhez pedig rossz dolgok voltak köthetőek. Ennyit tudtunk, és eme csodálatos gondolatmenetem akár a kedvemet is elvehette volna az egésztől, ha olyan fából faragtak volna. De ott vannak azok a volnák, amik pont az ellenkezőjére készetettek.
- Lucy, eljössz velem a könyvtárba? - pattantam fel az ágyamról, barátnőm nagy meglepetésére.
- Miért?
- Azt hiszem, tanulnom kell. Bőven nem tudok még eleget a kiváló RBF-ekhez - vigyorogtam rá, mire elkerekedett a szeme.
- Ki vagy te, és mit csináltál Lizzel?
- Figyelj, azzal semmit sem segítek Estheren, ha magamba zuhanva sopánkodok - vontam meg a vállam. - Inkább tisztességes auror leszek, és akkor egy csomó embert megmenthetek.
- Hűű, nem tudom, mit fogok kezdeni ezzel az új Lizzel, de nem foglak vissza, ha leküzdhetetlen vágyat érzel a tanulásra - mondta Lucy enyhén túlzottan gesztikulálva, mire lecsaptam az egyik mappámmal.
- Kuss!

*********************

A könyvtár hétvégéhez hűen viszonylag üres volt, csak elvétve lehetett belebotlani néhány (ötöd- illetve hetedéves) diákba, akik zombiként merültek a könyvek tanulmányozásába. Lucyval a szokásos ablakpárkányunktól eltérően egy asztalt választottunk, abból az egyszerű okból kifolyólag, hogy ott lehet írni. Ez igazán hasznos dolog, ha az ember lánya tanulni akar. A vizsgatárgyak nagyrészével nem volt problémám, gondolok itt az SVK-ra, az átváltoztatástanra (bár abból kétségkívül nehéz volt az anyag), a bűbájtanra (amihez mindig lusta voltam) és a lénygondozásra (amit tényleg az érdeklődés miatt vettem fel), de a többi tantárgyból még volt mit csiszolnom a tudásomon. Legfőképp a bájitaltan volt necces, mert az kell az aurorsághoz, de azért nem ártott volna egy elfogadható eredmény mágiatörténetből (blah), gyógynövénytanból és mugliismeretből se. Az a fránya maximalizmus. Sokkal könnyebb lenne nélküle. Mivel a legfontosabb a bájitaltan volt, ezért azt a tankönyvemet nyitottam ki, készen arra, hogy a mellette heverő pergamenre kijegyzeteljem a fontos dolgokat. Valahol a erősítő esszencia környékén járhattam, amikor Lucy fájdalmasan felnyüszített. Hamarosan megtudtam az okát is. James és Sirius lépett mellénk, a változatosság kedvéért azzal a szent céllal, hogy szabotálják a tanulásra tett kísérleteinket.
- Milyen csodálatos napra virradt, nem igaz, Ryans? - vigyorgott Sirius Lucyra. Felmordultam.
- Nem igazán.
- Mi a pro… - kezdte Sirius, de James oldalba könyökölte, így csak egy macskanyávogásra futotta tőle.
- Mit akartok? - sóhajtott fel Lucy rezignáltan.
- Semmit - felelte a két tekergő a legnagyobb egyetértésben.
- Olyan nincs - húzta össze a szemöldökét a lány. - A tekergők mindig akarnak valamit.
- Szóval lehetetlen, hogy csak azért vagyunk itt, hogy szerény társaságotokat élvezzük? - pislogott ártatlanul James.
- Igen - Most rajtunk volt a sor, hogy egyszerre feleljünk a kérdésre.
- Hát jó. Akkor lehet, hogy azért vagyunk itt, mert nem értjük az átváltoztatástan beadandó témáját, és segítséget szeretnénk kérni… - kezdte Sirius, de Lucy fejbevágta a tankönyvével.
- Nem írjuk meg helyettetek - jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon.
- Egy próbát megért - vonta meg a vállát James, és barátjával a nyomában kimasírozott az ajtón. Megdöbbenve néztünk utánuk.
- Ilyen egy pofátlan, arrogáns, beképzelt, felfuvalkodott, szemtelen embert, mint ezek ketten! - fujtatott Lucy, az én figyelmemet viszont teljesen más kötötte le. Remus lépett be a könyvtárba, oldalán egy hollóhátas lánnyal.
- Az ott Chrissy Owens? - hunyorogtam hitetlenkedve.
- Aha - Lucyt mintha egyáltalán nem lepte volna meg a dolog.
- Remusszal? - kérdeztem felvont szemöldökkel.
- Igen.
- Mit műveltél, Lucy? - kezdett kicsit gyanús lenni a csaj.
- Én? Semmit - pislogott ártatlanul.
- Hogyne - legyintettem fáradtan, majd újra belemerültem a jegyzeteimbe. Remus és Owens egy szomszédos asztalhoz ültek le. Miért foglalkozok én ezzel?
Igaz, Remus a barátom, és jobbat érdemel ennél a beképzelt tuskónál, de ez a maga baja. Újabb fél óra magolás után rászántam magam, és becsuktam a könyvem.
- Nem jössz egy kicsit gyakorlatot gyakorolni? - kérdeztem Lucytól.
- De, eléggé elgémberedtek a végtagjaim! - nyújtózkodott.

*******************

A biztonság kedvéért lefekvés előtt a párnám alá helyeztem a bájitaltan könyvemet, amolyan veszíteni nem veszíthetek vele módon. Azt hiszem, kezdek becsavarodni. A másnapi Hugrabug-Mardekár meccs elég enyhe izgalmat okozott az iskolában, az eredmény nagyjából biztos volt. A Hugrabug idei csapata nem valami zseniális. Mondjuk úgy, hogy egy ember tud közülük kviddicsezni. Szegény Jasmine, megszívta a csapatával, de hát, nem volt túl nagy a választék. A hátamon fekve bámultam a plafont. Nem bírtam elaludni. Lucy már rég aludt, Marlene horkolása is erre engedett következtetni, Lily úgyszintén. Egyedül Alice volt még ébren, hozzám hasonlóan a plafont bámulta. Milyen izgalmas látvány…
- Hogy vagy mostanában? - kérdeztem tőle, megelégelve a csendet.
- Fáradtan. De azt hiszem, jól. Te?
- Egészen máig jól voltam. De ahogy ez szokott lenni, ma minden borult. Olyan ez, mint egy kártyavár. Ha a legalsó kártyát kihúzod, ledől az összes többi is. Valahogy így éreztem ma - Alice-nek sokkal könnyebb volt erről mesélni, mint Lucynak.
- Igazából mindig azt szokták mondani, hogy minden rosszban van valami jó, de szerintem ez fordítva méginkább igaz. Minden jóban van valami rossz. Én valahogy ezt érzem. Rettenetesen boldog vagyok Frankkel, de közben lelkiismeretfurdalásom van amiatt, hogy titeket egy kissé elhanyagoltalak - sóhajtott. Úgy döntöttem, nem érdemes hazudnom neki.
- Az elején tényleg egy kicsit rosszul esett, főleg Marlene-nek, de azt hiszem, ez így van jól. Ez jelzi azt, hogy szeretünk. Aztán szép lassan megszoktuk és megértettük a dolgot. Ne aggódj, senki nem haragszik rád - mosolyogtam kedvesen, bár ezt a sötétben nem láthatta.
- Lucy igen - bukott ki belőle. - Tudod, miért neked mondom el ezt? Mert te képes vagy átérezni a helyzetemet. Valahogy, hiába nem hasonlítunk egymásra, rá tudsz hangolódni az érzelmeimre, mert éltél már át hasonlót, még ha egy teljesen más szituációban is.
- Miről beszélsz? - kérdeztem meghökkenve.
- Egyszer, harmadévben azt mondtad nekem, hogy nagyon rossz, hogy a legjobb barátaiddal együtt nem tölthetsz időt, így mindig döntened kell, hogy Lucy vagy a tekergők. És hogy valamelyik fél miatt folyton lelkiismeretfurdalást érzel. Lehet, hogy te nem emlékszel rá, de én igen. Teljesen magad alatt voltál, de kifelé nem mutattad. Sose akartad, hogy mások szomorúnak lássanak. Én most valami ilyesmit érzek, pedig tudom, hogy nem kéne.
- Lucy miatt ne aggódjál, elég nehéz természetű, de rád biztosan nem haragszik komolyan. Az teljesen másmilyen - idéztem fel annak az időszaknak az emlékét, amikor rosszban voltunk.
- És te? Mi történt ma? - tért vissza Alice ahhoz a témához. Nagy levegőt vettem, és megpróbáltam sírás nélkül előadni a dolgot. Hajnalig beszélgettünk, egészen addig, amíg le nem ragadt a szemünk a fáradtságtól.

*********************

A kviddicspálya lelátója csordultig megtelt emberekkel. Szép, napsütéses idő volt, éppen kviddicsezéshez alkalmas, bár ez méginkább a Mardekár győzelmét segítette elő. Az első pontot a Hugrabug szerezte, de ebben nagyjából ki is merült a sikerük, a Mardekár 210-70-re verte őket. Szegénykék. Mondjuk, mi még jobban. Részletkérdés. A meccs vége után James odajött hozzám.
- Mutatni szeretnék valamit - mondta, azzal megfogta a kezem, és húzni kezdett. Végül megállt a Tiltott Rengeteg előtt.
- Azt akarod, hogy menjek be ide? - borzongtam meg.
- A farkasok nem félnek az erdőktől - mosolyodott el, majd átváltozott szarvassá. Felnevettem, majd farkas képemben követtem.