Creepypasta (hun)

A szàmlàt.. legyen szíves..

Ma megteszem. Az apró, kopottas Subaru motorja rémes zajjal döng. Öreg csotrogány ez már, hamarabb kéne egy szakadékba vezetnem mint megjavítani. Pénzt is spórolnék, na meg talán a biztosító fizetne.

Közel járok a mexikói határhoz, a kis város amiben áthaladóba vagyok, babonás nevet visel: El Lobo.

Ha először járnék itt, szart se tudnék az egész helyről. A térkép és a GPS se jelzi. Azonban a múltban többször jártam erre, annó még csempész időszakomba.

Nem kell nagy dolgokra gondolni, Egyszerű házi rosét készítettem. Bornak mondjuk erős túlzás lenne hívni. Én magam csak “Pocsolyának” hívtam. Undorító egy lötty volt, maximum a kóstolásig jutottam mindig vele.

Ennek azonban már tizenöt éve.

Erősen a negyvenes éveimet taposom, hajam is apró V alakba kopik a homlokomnál, az egykori friss, bódító illatú kölniknek már nyoma sem volt, amit oly régen mindig magamra fröccsentettem, csak hogy nagy menőnek tűnjek.

Ma már egyszerű stiffekkel illatosítom magam, de alighanem másodlagosak ezek a dolgok, hisz az érdekel mégis mi lesz ami amit megteszek.

El-Loboban volt egy kávézó ahová majdnem minden évben megfordultam. A csempész évek alatt több. Kis várossal ellentétben, itt meglepően jó forgalom volt. Röviden szólván: sok ember volt.

A Subaru motorja szép lassan elhalkult ahogy bekanyarodtam a portól fedett parkolóba. Gyakori volt erre a kisebb homokviharok esete. Volt szerencsém látni pár ilyet, ekkor mindig vigyor ült a képemre. Tiszta western volt.

Belököm a kávézó ajtaját, a sportöltöny ügyesen összehúzva magamon.

Nem láthatják meg.

Pár lépéssel átszelem az asztalok közötti apró kis folyosót és a pulthoz sétálok. A pufók arcú kiszolgáló fickó bogár szemei egyenesen rám merednek, egy szót sem szól csak várakozik a rendelésemre.

Azonban csalódnia kell.

Mielőtt pont odaérnék a pulthoz a zakó alá nyúlok és előhúzom a Glockot.

– Bocs, pajti!

És tüzelek. A lövés hangja süketítő, de nem érdekel. A srác húsos, hájas arcába tompa csattanással érkezik a lövedék, nem sokkal a jobb szeme alatt. Felnyög és összeesik, fejét erősen a mögötte lévő kávéfőző gépezetbe ütve.

A hirtelen beálló csend most megváltó lenne. Ám a fülem rémesen cseng.

Faszom, ezt nem gondoltam át eléggé.

A vendégek ekkor ocsúdnak és felpattannak.

Az első kettő akik elindulnak, háttal vannak nekem. Lábaik sebesen járnak, ám a Glock, 9mm-es lövedékét nehéz lefutni hacsak nem vagy Flash.

Az egyiküknek a tarkójába csapódik a golyó míg a másiknak a hátába. Ti szerencsétlen balfaszok!

Mielőtt bárki bármerre menekülne az egyik asztalra pattanok. Ugyan az egyik tányér kiszalad a lábam alól, ami miatt kis híján seggre ülök, ám megtartom az egyensúlyom.

– Senki nem mozdul, be a sarokba, de kurva gyorsan! Háromig számolok, ha nem teszik meg akkor azt a kopasz seggfejt egy rakat kutyaszarral teszem egyenlővé! Egy!

Talán a nagy izgalomtól vagy a véletlen miatt? Nem tudom. Mindenesetre újra elsül a pisztoly és az emlegetett kopasz seggfej homlokába egy véres, lyuk támad. A fickó tompa nyögéssel összecsuklik.

Döbbenten tekintek a saját halálosztó pisztolyomra.

– Három… – jegyzem meg epés mosollyal az arcomon.

Ez a véletlen viszont hatásos. A körülbelül öt-hat ember (nagyobb tömegre számítottam, elszomorító) a pult jobb oldalára menekült és összegörnyedve guggoltak. A pisztolyom egyenesen rájuk tartottam.

– No, hölgyeim és uraim! Lesznek szívesek, két asztallal elbarikádozni magukat! Kérem, a saját érdekükbe!

Alig akarnak mozdulni szóval eléjük lövök a padlóba és felüvöltök.

– Az isten bassza meg, tegyétek amit mondtam vagy kurvára a kinyírlak titeket és megbaszom a koponyátokat!!

Kurva undorító. De rohadt hatásos. Ketten máris húzzák maguk köré az asztalt.

Letörlöm a kövér izzadságcseppet a homlokomról. A faszom se gondolta volna, hogy az öngyilkosság ennyire bonyolult lehet. Pláne ha körülbelül nyolc embert magaddal viszel.

Leszállok az asztalról és pár széket az asztalok elé lökök.

Igen, így nehéz lesz futniuk.

A pisztolyomat folyamatosan rájuk tartom, csak lábbal lökdösöm oda az előbb említett ülőalkalmatosságokat.

– Nem mozdul senki! Tegyenek úgy mint szobrok és maradjanak egy helybe!

Szófogadó kutyák ezek, hölgyeim és uram! Ijedten tekintenek rám a földről. Végül megtámaszkodok a legközelebb álló asztalon és benyúlok a nadrág zsebembe. Rövid ideig matatok.

Most van itt az idő.

A pisztolyom még mindig a nyolc ijedt vendégre mered. Egyre közelebb lépek hozzájuk végül a barikád szélénél kihúzom a kezem. Teljesen üres.

Leszámítva a mutatóujjamon fityegő biztosító szeget. Egy utolsó mosolyt eresztek.

– Hölgyeim és uraim! Maguk voltak a legjobb túszaim szóval fizetném a számlát.

Még három másodperc. Kettő… ők pedig futnak, de sokáig tart a barikádon átvágni magukat, szóval felesleges rohanni.

Mielőtt a cafatjaim összekeveredne az ő holttestükkel felüvöltök:

– A számlát legyen szíves!