A rózsalugas titka

A rózsalugas titka 9. fejezet

Rose Miller nem értette magát. Minden vágy az volt, hogy felbonthassa jegyességét Mr.Norton-al és a titokzatos szerelmével élhessen. Mégis, mikor eszébe jutott William szomorú tekintete, lelke mélyén nagyon rosszul érezte magát és ez gátolta felhőtlen boldogságában. Nem könnyítette meg lelkét Mrs.Allen reakciója, mikor szembesült a történtekkel. Még sosem látta így kiborulni nagynénjét.

- Micsoda tragédia! Micsoda szégyen!- harsogta, pedig ő csak az eljegyzés felbontásának tényéről tudott, de Rose életében jelen lévő másik úrról csak sejtelmei voltak.

Rose egész éjjel a Williamtől ajándékba kapott könyvet lapozgatta, nem bírt az olvasására koncentrálni, inkább csak az utolsó tőle kapott emlékét látta benne. Majd elrakta éjjeli szekrénye fiókjában és bár nehéz szívvel, de elbúcsúzott Mr. William Norton-tól.

A reggel különösen rideg volt, mint az időjárás tekintetében, mint a hangulatban. Mrs.Allen fel se kelt még ágyából, mikor Rose reggelizni indult. Nem volt túl nagy étvágya, még érezte legbelül azt a szorongást, mit a tegnapi események váltottak ki belőle. Tányérján hagyta ételét és sietősen magára kapta kendőjét majd elsietett. A házból kilépve mélyet szippantott a levegőből, s kicsit megenyhült bánata. Helyébe költözött az izgatottság, hogy viszont láthatja szerelmét és elhatározta, kerek-perec elmeséli a történteket és bízvást reménykedik, hogy ezután már nem lesz semmi akadálya, hogy egybekeljenek. Ha kell, megszökik vele, már úgy sem volt veszteni valója.

A rózsalugas mélyén már hervadozni kezdtek a rózsák, éreztetve az idő múlását. Rose leült a kis padra és várt. Korábban érkezett a szokottnál így nem lepődött meg hogy egyedül van még. Szíve egyre hevesebben dobogott, próbálta megtalálni a megfelelő szavakat, amivel tudathatná az örömhírt, hogy végre szabad! Újra és újra átgondolta és közben halvány mosoly ült meg arcán, ahogy képzeletében felvillant ama fennkölt pillanat, ahogy egymás nyakába borulva fogadnak egymásnak örök hűséget. Épp egy ilyen csodás gondolat közepette érkezett meg szerelme tárgya, az ő „szelleme".

Rose nem tudott uralkodni magán, széles mosollyal csillogó szemekkel ugrott a nyakába. Bár ölelése viszonzásra lelt, de érezte, hogy kicsit meglepődött a férfi ezen hirtelen felindulásán.

- Maga ma is sugárzik a boldogságtól szerelmem!- mondta hangjában meglepődéssel a férfi.

- Jó okom van rá, s tudom, ha ön is megtudja, szint úgy csordultig lesz boldogsággal- válaszolta Rose csillogó szemekkel, majd megcsókolták egymást.

Rose szinte szárnyalt, tudta jól hogy mostantól mindig így lesz, hogy soha többet nem kell elválniuk egymástól. Gyengéden odabújt s hangjában vidámsággal közölte a nagy hírt:

- Felbontottam jegyességem... nem engedem, hogy bárki elszakítson öntől!

Az eső cseperegni kezdett, gyengéden hullottak Rose kezére, szinte simogatva azt. Csend volt... Rose felnézett, s látta szerelme gondterhelt arcát.

- Azért jöttem, hogy elbúcsúzzak... - válaszolta a férfi.

- Tán utazni készül valahová?- kérdezte meglepetten Rose.- és mikor tér vissza?

- Én már soha nem jövök vissza...

Rose hátra lépett e szavak hallatán.

- Ezt mégis hogy értsem?- kérdezte feldúltan

A férfi lehajtotta fejét, majd megfogta Rose hideg kezét s megcsókolta. Leszakított egy rózsaszállat és Rose kezébe zárta azt, majd elindult a rózsás kapu irányába.

- Miért?- ennyivel tartozik, nem hagyhat csak így itt! Miért nem marad velem?

A férfi megállt és vissza nézett...

- Ne felejtse el Rose, mi örökké egymáshoz tartozunk, csak nem e világban teljesülhet a vágyunk!

Azzal kisétált, felpattant fekete paripájára és eltűnt a ködben.

Az eső egyre sűrűbb cseppekben hullott a földre, összemosódva a Rose arcán megjelent könnycseppekkel. Ránézett tenyerében lévő utolsó szál rózsájára s a kezéből lecsöppenő vércseppre melyet a tüskéje okozta sebből folyt...

Csak állt ott némán, s vágyott rá, bárcsak az eső elmosna mindent, még saját létezését is tüntetné el örökre. Nem értette és nem is akarta megérteni az egészet, csak azt hajtogatta magában, hogy „Miért?"

Már órák teltek el mióta „szellem lovasa" kilépett életéből. Képtelen volt elhagyni- e helyet, képtelen volt szabadulni az emlékeitől. Várta, hát ha meggondolja magát és visszatér hozzá, de lelke mélyén tudta jól hogy nem fog. Már esteledett mikorra erőt tudott venni magán és vissza indult. Mikor Mrs.Allen kétségbe esve ugrott nyakába ő csak eltolta magától, s kurtán ennyit mondott:

- Fáradt vagyok...fel akarok menni a szobámba...majd reggel... - és azzal szájához kapta kezét és sírva felszaladt az emeletre.

Mrs.Allen kétségbe esve nézett utána, rettentően sajnálta unokahúgát, s most először életében nem volt ötlete hogy mit is mondjon, mellyel segíthetné őt nehéz pillanatában.

Rose ledobta vizes ruháit s zokogva borult ágyába. Fejében újra és újra lejátszódtak az utolsó együtt töltött percek, kereste a jeleket, melyek magyarázattal szolgálnának a történtekre, de egyszerűen nem jött rá mi romolhatott el. Oly hevesen szerették egymást, hogy elképzelni se tudta volna, hogy ily véget érjen kapcsolatuk. Felsejlett emlékezetében a portré mely szekrénye rejtekén hevert. Odasietett, s kivette azt. Hosszasan nézte, emlékképei megmutatták a pillanatot mikor megtalálta, s a napot mikor a rózsalugast felfedezte az erdő mélyén, melyről senki más nem tudott csak ő. Akkor abban a percben megfogant benne egy gondolat arról, mikor szellemalaknak hitte kedvesét... Bármily képtelennek hangzott, csak arra tudott gondolni, hogy tán mégsem volt valós ez a személy. Utolsó szavai is magyarázatra lelnének, amikor azt mondta, hogy „nem e világban teljesülhet vágyuk"... Rose nem hitte el, hogy egy kísértet valóban képes lehet ily valós alakban megjelenni, de szíve mélyén vágyott rá, hogy ez legyen az igazság, bármily képtelennek hangzik is.

Reggel valamelyest nyugodtabban ébredt, szívében mérhetetlen szomorúság volt, de már jobban érezte magát attól, hogy tán mégis csak van rá válasz, hogy miért nem teljesülhetett be szerelme. A reggelinél Mrs.Allen azt se tudta mit csináljon, beszéljen, ne beszéljen? Annyira akarta, hogy Rose jobban érezze magát, hogy igyekezetével inkább csak zavarta unokahúgát. Pár falat után letette villáját és illedelmesen elnézést kért nagynénjétől a kellemetlen hangulatáért és egy kis időt kért míg újra összeszedi magát. Mrs.Allen megértő volt, biztosította támogatásáról amennyiben szükségét érzi, jó hallgatóságnak vallotta magát, melyen Rose akaratlanul is elmosolyodott.

Az idő ma is borús, hideg arcát mutatta, ám Rose úgy határozott akkor is kisétál a lugashoz, mert a házban sokkal gyötrelmesebben érezte magát. Fél óra elteltével ismét ott ült a rózsalugas ütött-kopott padján egyedül. Rózsái szinte mind elhervadtak, s csak Rose emlékeiben őrizték régi fényüket. Mérhetetlen szomorú látvány volt ez a lány számára. Közeledett az ősz, a lemondott esküvőjének dátuma, s a beteljesületlen szerelmének vége. Sok reményt fűzött e helyhez mikor ide utazott, de azt álmában se gondolta volna, hogy egyszer így fog itt ülni, esküvő és szerelem nélkül. Leszállt mellé a párja vesztett galamb, tekintetében mintha gúnyosság látszódott volna, „hogy látod, te se lehetsz boldog". Rose haragosan elhessegette és újra sírásban tört ki. Elhatározta, hogy várni fog szerelmére, ha kell az idők végezetéig. Nem megy feleségül máshoz, hanem inkább zárdába vonul és várja, míg egy másik világban újra találkoznak...