48 Rózsaszál

1. rész- Bevezető

Sötétség...
Ez az első, amit homályosan látok.
Az érzékszerveim lassacskán visszatérnek az álom utáni édes kábulatból.
Az a mérhetetlen penész és dohos szag, ami körbelengi az épületet belehasítva az orromba, és az az elviselhetetlen dögszag a húsomi hatol. Elfintorodom.
Amint fülem is kitisztult, hallom az elkeseredett sikolyokat.
Visszatértem.
Álmomban otthon jártam. A friss legelőkön, az édes illatú virágos mezőkön. Otthon voltam. Egy pillanatig szabad, ám az álmokból hamar fel kell ébredni. Ez volt az a pillanat mely már nem fog visszatérni soha. Hogy honnan tudom?
Innen nincs menekvés. Ha megpróbálnék elszökni, már a főtéren agyonlőnének. Ha eljutnék a tengerig, a partiőrség, vagy a cápák kapnának el.
Ez egy női börtön. A neve nem publikus, ezért mi se tudhatjuk. Nem tudjuk egyáltalán a világban merre lehetünk, mert mindenkit elkábítva hoztak ide.
Merengésemből a rácsok zörgése rántott ki. Remegtem. A testemet egy szempillantás alatt áramlotta át a félelem. Valaki közeledett, míg végül a szomszédos cellánál megállt. A zár kattant, majd egy újabb lányt vittek el valahová. Sikítozott, kapálózott, de minden hiába. Mi, a többiek csak sajnálkozó tekintettel néztük végig a jelenetet, ahogy még egy embert elvisznek. Nem tudja senki, hogy hová, de ennél már biztosan csak rosszabb lehet. A moslékos kocsi körbejárt és mindenkinek bedobta a napi étel adagját. 3. hét hogy csontokat és kenyérhéjat kapunk. De ez is élelem. A napok itt a maguk szörnyű szürke egyenhanguságában telnek, nem történik semmi. Semmi. Hallottam egyszer, hogy a kisérleti egerek inkább választják az áramsokkos halált, minthogy unatkozzanak tovább.
Minden nap elvisznek egy újabb áldozatot, sorban haladnak és nem kegyelmeznek meg egy embernek sem. 3 ember van elöttem. Rettegek már a gondolattól is, hogy mi lesz ha engem hurcolnak el.

*timeskip*

De sajnos a napok gyorsan teltek és mire észbe kaptam, már az én cellám felé haladtak. A szívem a torkomban dobogott és azt hittem, menten szörnyet halok. Jobb lett volna. Hirtelenjében nagy fényesség töltötte be a szobát. Az a kis fény, ami eddig az ajtón lévő kis lyukon szűrődött be, most felerősödött és beborította az egész helyiséget. A bejáratnál sötét alakok jelentek meg. Elkezdtek ráncigálni kifelé a hajamnál fogva. Visítottam, sikítoztam, de mintha meg sem hallották volna, csak hurcoltak kifelé, majd hirtelen elsötétült minden..

*timeskip*

Egy sötét szűk dobozban ébredtem. Nem szeretem a kis helyeket. Elkezdtem kapálózni, hátha sikerül valahogy kirúgnom az oldalát. Addig kapálóztam amíg sikeresen be nem ütöttem a fejem. Újab sötétség....

*timeskip*

Arra riadtam fel hirtelen, hogy erősen nekivágódtam a földnek. A fejembe belehasított a fájdalom, ám a kezemmel nem tudtam odanyúlni, mivel a szemem és a végtagjaim is meg voltak kötözve... Miután a lábainkat eloldozták, egy hatalmas menetelés vette kezdetét. Bár a kínlódás csak fél óráig tartott, de mivel a szemünk be volt kötve, így különösen nehéz volt...
Végre úgy nézett ki, hogy elértük a végcélunkat, mivel eloldozták a kezünkről és a szemünkről a szorító anyagot. Mikor végre újra láttam, szemügyre vehettem a környezetemet. Hatalmas sziklák, kiszáradt ciprusok és elöttünk egy hosszú út, amelyből olyan rémisztő mennyiségű sötétség és félelelem áradt ki, hogy egyszerűen már beleborzongtam. Nem sokáig volt időnk nézelődni, mivel valaki erősen ellökött minket az út felé és elkáltotta magát:
- A vérút

..................

Jujjj annyira izgatott vagyok, igazából ez az első könyvem és még csak próbálkozok az írással, de remélem tetszik nektek, ha egyáltalán valaki el is olvassa..😅😅 , na mindegy majd hamarosan jön az új rész, addig is sziasztokk♥♥