A jövő fényében

Örökös

Kis idő múlva visszajött. A helyiséget hamar megtöltötte mély, vészjósló hangja, illetve a nála kevésbé irritáló füst szaga. Viasz. Gyertyát gyújtott. Lehet, hogy unta a sötétséget.

- Elmondom, mi a tervem veled, rendben, kis aranyos?

Egyre közelebbről hallottam a szavait. Gyengéden megharapta a fülcimpám, majd a mellkasomnál erőszakosan helyet tört magának a kezével. Igyekeztem egy szép helyre képzelni magam. Az Akatsuki rejtekhelyére. Itachival, Deidarával, Konannel...

- Először is elszórakozgatok veled, hiszen hogy a francba ne használnám ki, ha az ágyamban fekszik egy meztelen nő? Felkínálod magad nekem, nem igaz, te ribanc? - Az utolsó szavakhoz érve keze felcsúszott a nyakamig, amit erősen megragadott, majd megpofozott. Nem adtam meg neki azt az örömöt, hogy bármi hangot adok. Nem is tudtam volna, hisz betömte a szám.

- Majd utána a csinos kis szemeidet használva segíteni fogsz nekem. Különben mindkét fattyad feje a falamon fog lógni.

Apával biztonságban vannak, Sayuri, biztonságban vannak...apád Konoha legerősebb ninjája... Minden rendben...

Valami forrót kezdett csepegtetni a fedetlen mellkasomra, majd a hasamra. Ismét megcsapott a viasz szaga. Pár másodperc múlva hihetetlenül égetni kezdett, de nem tudtam ellenkezni, így csak tehetetlenül nyöszörögtem és könyörögtem magamban, hogy legyen végre vége.

Napokkal később

Gyenge... Ez az egy szó járt a fejemben, miután alig két óra kegyetlen kínzás után megtörtem és nyüszítve vergődtem. De nem hagyta abba, talán még jobban fel is tüzeltem. Az ittlétem alatt csak inni kaptam reggelente. Vagy ki tudja. Az időérzékem teljesen eltompult. Viszont enni egyáltalán nem kaptam, így a hasam percenként kordult meg. Ha sikerült néha pár órára elaludnom, akkor csak a gyermekeimre tudtam gondolni és Itachira.

A külsőm és a belsőm is megváltozott az itt töltött idő alatt. A körmeimet és a hajamat is feketére festették, és miután megitattak, szintén sötét sminket kaptam. Nem tudom, mire volt ez nekik jó. Bizonyára valamiféle fétis.

– Látom, felkeltél – hallottam meg a jól ismert hangot. Wakamura Mito... egyszer vigyorogva fogom végignézni, ahogy kigyulladsz. Mivel nem láttam semmit, a hallásom kicsit felerősödött, és tisztán éreztem, ahogy közelebb jön hozzám. Legnagyobb meglepetésemre levette a szem- és a szájkendőt, így néhány nagyobb pislogás után farkasszemet nézhettem vele.

– Ne aggódj. Ma nem foglak bántani. Eljössz velem és megfejted, amit kell. Ha sikerül, szabadon távozhatsz. Ha nem, még pár napig itt tartalak. Mellesleg tetszett nekem a kislányod, Miyoko, igaz? Igazán formás kislány, vajon ő kibírná a méretem?

– Ha kitépem a nyelved es lenyeletem veled, befogod végre a pofád?!

– Egyelőre te vagy megkötözve, és ez nem fog változni! – Az egyik kezével megragadta a nyakam, a másikkal elővett a hátsózsebéből egy bilincset.

Eloldozott, ám a csuklóimra helyezte a bilincset, majd ráerősített egy láncot.

– Nagyszerű. Most pedig követni fogsz.

– Van más választásom?

– Igen, kussolni.

Kivezetett a szobából, és a nehéz ajtót egy pici kulccsal bezárta. Az egész folyosó, amin végigvitt mintha acélból lett volna, szürke volt, sivár, és vegyszerszagú. Olyan érzésem támadt, mintha kórházban lennénk, de mégse, hisz melyik hülyék alkalmaznak egy szadistát, aki nőket kínoz vagy rabol el? Elnézést, jelen esetben mindkettő fennállt.
Körülnézve rengeteg vízzel töltött, ember méretű lombik üveget láttam, amikben hófehér egyedek helyezkedtek el magzatpózban.

– Igyekezz! – szólt rám Mito a bámészkodásból, de csak azért is megrántottam a láncot, mire hátraborult.

– Micsoda férfi...

– Esküszöm, elrontottam veled az életem, pedig alig ismerlek – panaszkodott, miközben felkászálódott a padlóról.

– Te már azzal elrontottad, hogy élve megszülettél – morogtam.

A viaskodásunk egészen odáig tartott, míg egy belső" várfallal" védett helyre nem érkeztünk. Ott egy vékony hídon vezetett át az út egy másik épületbe, azonban megláttam egy cápa uszonyát a vízben és elmosolyodtam.

– Mito, te bűzlesz.

– Mi van? – fordult hátra vörös arccal.

– Igen. Ugorj be, fürödj egyet. Rád férne.

– Inkább rád. Bár... amilyen ronda vagy, hogy ha beleesel a tengerbe, a cápák rászoknak a lucernára.

– Ez inkább rád lenne igaz – kuncogtam.

– Rendben, akkor próbáljuk ki!

Mito megfogta a súlyos láncot, majd a tengerbe hajította. Ahogy a láncszemek folyamatosan fogytak el a kezéből, az egyensúlyom megtört és hát... Mit szépítsem, hiányzott már a víz, meg a cápák is aranyosak, gondoltam miért ne?
Ez egészen addig volt humoros, ameddig a rám erősített lánc el nem kezdett egyre mélyebbre és mélyebbre süllyedni, velem együtt. Hiába rúgkapáltam és igyekeztem feljebb jutni, a levegőm fogyott, és egy baromi nagy "hú-de-sok-fogad-van" élőlénnyel néztem farkasszemet.

Soha nem tartottam magam egy buta embernek, de amikor sikítani akartam, legszívesebben agyonütöttem volna saját magam egy "mit ne csinálj, ha elrabolnak, majd a vízbe hajítanak a cápák közé" kézikönyvvel, ugyanis ezzel a tettel elfogyott a maradék levegőm.
A hangok körülöttem elkezdtek torzulni, a szemem előtt pedig minden sötét foltokban gyűlt össze és elhomályosodott. A fülem zúgott, és egész testemben zsibbadtam.

– Te egy valódi pancser vagy – hallottam meg egy olyan hangot, amit már több, mint egy évtizede nem. Kiley...

A karomon megmaradt tetoválás kéken felélénkült és továbbterjedt a testemen, míg végül nem volt olyan testrészem, amin ne lett volna. A víz pezsegni kezdett, míg végül egy oxigéndús védőburkot nem kaptam magam köré. Hatalmas levegőt vettem, és őszintén el sem tudtam hinni, hogy ezt mind kinek köszönhetem...
A lánc lehullott a tenger mélyére, és így már fel tudtam úszni. Ahogy két kézzel megfogtam a híd egyik oszlopát, Mito a bilincseknél fogva felrántott a levegőbe és alaposan végignézett rajtam.

– Orochimaru-sama nagyon büszke lesz. Szóval tényleg te vagy a tigrisek örököse. Változott a terv, cicám!

Fel sem fogtam, hogy mit mond, ugyanis már alig álltam a lábamon. A tekintetem elhomályosodott, és majdnem hátrazuhantam, vissza a vízbe, ám ekkor az elrablóm az ölébe vett.

– Túlságosan is megkönnyíted a dolgom, még a mai napig is. Tudsz róla? – morogta.

– Itachi...

– Nincs itt. Ha minden igaz, már halott.

– Halott... – Ez volt az utolsó, amit azelőtt mondam, hogy a karjaiban elveszítettem az eszméletem.