Vanilla Baby

Kókuszos marcipán

Két hónappal azután, hogy meghalt az édesanyja, az ötéves Jin a bejárati ajtó küszöbén ült és zokogott.

- Jin! Azonnal gyere az ajtóból!

A kisfiú azonban nem mozdult, hiszen megígérte anyjának, hogy itt ücsörögve fogja várni amíg hazaér és utána majd együtt nézik meg azt a nyulakról szóló filmet, amit előre elterveztek. A kis Jin imádta a természetfilmeket, a biológia pedig különösen érdekelte. Ez azonban teljesen megváltozott, miután anyja nem tartotta be az ígéretét. Pedig erről nem ő tehetett, hanem egy részeg sofőr.

Jin attól a naptól kezdve nem volt hajlandó az otthoni lemezlejátszóhoz nyúlni, aminek a tetején már ott pihent az a bizonyos film a tokjával együtt. Az anyja már a végzetes nap reggelén kikereste és odatette, hogy délután már ne kelljen ezzel foglalkozniuk.

Azóta sem nyúlt hozzá senki.

- Jin! Nem szólok még egyszer. Azonnal gyere onnét!

Mivel Jin továbbra sem hallgatott az intő szóra, mostohaapja dühösen lépett mellé, hogy erővel rángassa el onnan. Jin visítozott, kapálózott, sírt.

- Enned kell! Hát nem érted? Kész a vacsora.

- Megígérte, hogy visszajön! - zokogott a csöppnyi fiú, miközben hiába próbálkozott, szinte elveszett a férfi erős karjai között. Esélye sem volt szabadulni.

Minho idegesen tette le nevelt fiát a kanapéra. Nem akart durva lenni vele. Ekkor még igyekezett uralkodni magán.

- Anya hazudott nekem? - nézett fel fátyolos szemekkel egy idő után Jin, miután kissé megnyugodott, a hozzá képest hatalmas férfi oltalmazóan ölelő karjai között. - Ha nem könyörögtem volna édességért... Nem ment volna el otthonról! - kezdtek el újra potyogni a könnyei. Fejét Minho mellkasába temette, eláztatva ezzel a férfi pólóját.

Minho nem tudta mit is felelhetne erre. Óvatosan simogatta az ölében kucorgó gyerek hátát, ami még mindig rázkódott a sírástól. Enyhén ringatta magukat, miközben halkan nyugtató szavakat suttogott Jin fülébe. Lázasan törte a fejét valami használható megoldáson, ami elterelhetné a kisfiú figyelmét. Élhetetlen volt a jelenlegi helyzetük.

- Nem hazudott. Te pedig egyáltalán nem tehetsz róla - csitítgatta, magát is győzködve ezzel. Hangja megremegett az utolsó mondatnál, de sikerült tartania magát. Két hónapja ezt a beszélgetést folytatták le egymás után újra és újra. Úgy érezte fogytán az ereje. Az ő szíve is fájt. Őt ki fogja megvigasztalni?

Minho már éppen feladta volna, amikor csöngettek. Mindketten megdermedtek, ám különböző okból. A férfi nem értette ki lehet az ilyen későn, Jin pedig reménykedett a lehetetlenben. Minho végül lassan letette a kisfiút az öléből és az ajtóhoz sietett.

Nem Mina volt az. Jin anyja helyett egy nagyon csinos hölgy és a szoknyája mögül félénken kikukucskáló fiúcska állt az ajtóban.

- Elnézést a zavarásért! - hajolt meg mélyen a nő. - Mi lennénk az új szomszédok. Jung Jiwoo volnék, ő pedig itt a kisfiam Jungkook. Kicsit félénk - tette még hozzá, miután a hatalmas gombszemeivel ártatlanul pislogó gyerek teljesen elbújt mögötte a nevének hallatán. - A főbérlő azt mondta, maguknál találjuk a kulcsainkat.

Minho gyorsan kapcsolt. Egy gyors bemutatkozást és egy meghajlást követően, már szaladt is a kulcsokért. Egészen elfelejtkezett arról, hogy ma jönni fognak értük. Jin addig óvatosan előóvakodott a kanapén kialakított párnákból és takarókból álló biztos vackából.

- Jungkook?

A borzas hajú négyéves kíváncsian kukkantott ki az oltalmat nyújtó szoknya mögül. Érdeklődve méregette a számára már akkor is szimpatikusnak tűnő fiút.

Így találkoztak először. Jin sokat köszönhetett a legjobb barátjának.

Nem elég, hogy idővel együtt nézték meg azt a bizonyos nyulakról szóló természetfilmet, de Jungkook volt az, aki végül leszoktatta őt az ajtóban ücsörgésről.