Két hét [Park Jimin OS] - Befejezett

1

Kicsit talán hosszú lett... O ____ O  (elsőoneshotom) az összes hibáért elnézést 💕

Már az idegemet tépte az ihlethiányom, mikor kiléptem a ház kapujából. Sürgősen csokira volt szükségem, és ezért hajlandó vagyok elsétálni a boltig is, ami innen talán tíz percre van. Nem hiszem el, hogy a szövegnek mindig a zuhany alatt, vagy este, félálomban kell jönnie. Bezzeg, mikor telefonhoz jutok nem jut belőle eszembe semmi, pedig olyan jók szoktak bevillanni a gondolataimba, hogy már-már azt hiszem ,,ezt tutira nem fogom elfelejteni". Úgy látszik huszonhárom év alatt nem tudtam megismerni magam.

Ahogy haladtam az utcán, nagyot sóhajtva húztam fejemre a kapucnimat. Ma a szokottnál is több ember volt az úton, amit nem értettem, hiszen hétköznap van. A többségük gimnazista, vagy épp egyetemista lányok voltak, de annyi csoport, akiket megszámolni se tudtam. Nem is tudtam, hogy ennyien vagyunk Magyarországon. Lehet, ma valami különleges nap van, és mindenki ideszédült. Ahhoz képest, hogy már évek óta itt lakok, semmit se tudok az itt rendetett eseményekről.

- Hallottad? Park Jimin itt van, Európában! És az egyik ARMY kiderítette, hogy Magyarországra is le akar jönni. Ki tudja, lehet, megtetszik neki a hely, és visszahozza a BTS-t is!

- Az nagyon jó lenne! Egy igazi koncert.. Addig meg is tanulnám a nyelvet! - ezek meg miről beszélnek? Valami híresség jár közöttünk? Sosem hallottam még róluk.

A bolt felé haladva kezdett idegesíteni, hogy minden mondatfoszlányt meghallok, elvégre mellettük megyek el.

Láthatatlan vagyok, nem számít, hogy az út közepén kell mennem ahhoz, hogy kikerüljem őket, nyugodt szívvel farolnak nekem. Komolyan mondom az emberiség menthetetlen. BTS így, BTS úgy... Mégis kik lehetnek ezek, hogy így felcsigázták a lányokat?

Nem volt bennem annyi, hogy utána nézzek. Őszintén szólva engem csak a csokoládém érdekelt, nem holmi szépfiúk, akik minden bizonnyal a testükkel vették le a lábukról a többieket. Kiskoromban sem vonzott az ilyen, kinőttem belőle, és soha nem is akarok visszacsöppenni. Itt kell élnem, a valóságban. Nem szabad egy olyanról álmodoznom, ami sosem lehet az enyém.

Az utolsó kereszteződéshez érve megfordult a fejemben, hogy jobb lenne inkább kerülő úton jönni. A lámpák zöldek voltak, a gyalogos nép mégsem indult el, inkább közrefogott egy valakit. Nem láttam, ki az, annyian voltak. Ha csak oda nézek, már megfulladok. Mi lehet akkor azzal, aki középen van?

- Tényleg te vagy az, Jimin?

- Írd alá a füzetemet!

- Ugye majd ide is jöttök koncertezni? - egymás szavába vágva kérdezgették a személyt, akit még mindig nem pillanthattam meg. Szegényt nagyon sajnálom, hisz biztosan nem azért jött ide, hogy egész nap a lányok fogságában legyen.

Közelebb mentem, hogy át tudjak jutni rajtuk, és így a zebrán is, de ekkor meghallottam egy különös akcentusú férfit, aki nem tudott egy épkézláb mondatot se összetenni.

- Én.. Kérlek.. Nem tudok.. - minden létező szót, amivel mondatot lehetne kezdeni kinyögött, de folytatni már nem tudta. Nem is csodálom, amennyi kérdést a fejéhez vágnak. Ez a nap számára is szerencsétlenül indul. Lássuk, meg tudom-e menteni. Hátha az majd meghozza az elszállt ihletemet.

Az egyik fa alól kezembe vettem egy nagyobb darab botot, majd feltettem a napszemüvegemet. Szépen lassan, átsurrantam a hátsó lányok mellett, mert ők még nem voltak annyira szorosan, majd mikor a fő tömeghez értem, csapkodni kezdtem a lábukat.

- Elnézést! Elnézést! - kiabáltam, mint egy félőrült. Az arcukon mély undor, és megvetés tükröződött, de pár bokacsapás után mindenki félre állt, én pedig be tudtam jutni a férfihez. Amint mellé értem, felnéztem rá, és megtapogattam a karját. - Oh, végre egy fiatalember. Kérlek, vezess át az úttesten. - botomat felemelve a zebra felé mutattam, de ezzel csak még távolabb hessegettem az előttünk ismét bezáruló lánytömeget.