az égbolt színháza

Augusztus húsz. Boldog szülinapot, Magyarország. Isten éltessen. Meg minket is.

Minden év augusztus huszadik napján megnézzük az államalapítás emlékét megünneplő tüzijátékot. Egyszerűen nem lehet kihagyni. Elindultunk a vén tragacsoddal – azzal a Ladával, amit nagyapádtól örököltél, és nem sok van már neki a végig –, csak mi ketten, egyedül. Te vezettél, én az anyósülésen ültem, és a fülembe ömlő dallamot hallgatva az ablakon át leskelődtem. Ahogy lehúzott ablakkal süvítettünk az éjszakába, minden megszűnt létezni. Hirtelen a legyeket sem éreztem, amik tömegesen zúdultak a légtérbe a zümmögésükkel, és az sem zavart, hogy az intenzív szellő madárfészket varázsolt gesztenyebarna hajkoronámból. Csak úgy voltam. Nem foglalkoztam a létezésemmel, és senki máséval sem. Még a tiéddel sem. Többször kellene ilyet csinálnom. Csak hallgattam a folyamatosan váltakozó kedvenc zenéim egyvelegét, és a koromfekete égbolt alját figyeltem. Szerencsére tiszta volt, a felhők nem takarták a magasban ragyogó csillagok látványát. Minden olyan idilli volt. Az éjszakaillatú frissítő levegőben szentjánosbogarak táncoltak, messziről hallható volt a fesztiválozó fiatalok tompa nesze. A feketén magasló fák körvonalát a sebesség összemosta, az indokolatlanul magányos üzletek „zárva" tábláit pedig lehetetlen volt elolvasni. Egyvalami mégis szemet szúrt, ami kissé sem volt homályos. Egyetlen bolt, amiben lehetett vásárolni, pont ezért kígyózó sor nyúlt a bejárat előtt.

„Állj meg! Itt!" parancsoltam a tervezettnél szigorúbban, mire te a féket szimbolizáló pedált a padlónak nyomtad, hatalmas kavarodást hagyva magunk mögött. Nem érdekelt egyikőnket sem. Kiszálltunk az autóból, és beálltunk a sor legvégére. A főtér, ahol az előasást rendezték, nem volt messze, de belül egy kicsit féltünk, hogy lemaradunk róla. Próbáltuk a legsebesebben összeválogatni azokat a dolgokat, amikre mindkettőnknek szükségünk volt: egy üveg bort és néhány szem epres rágót. Odavagyunk értük, bármennyi pénzt kiadtunk volna ezekért, ha hirtelen jön ránk.

Bedobtunk egy-egy édességet cserepes ajkaink közé, és egyszerre törtük szét kőkemény burkát. Aztán egymásra mosolyogtunk, és megálltunk a parkolóban. Kihúztad a slusszkulcsot a bő pulcsid zsepivel teli zsebéből, és csippantottál vele egyet, hogy bezárd. Aztán a tenyerünket összelakatoltuk, és elindultunk a forgalmas sétálóutcában. Minél lassabban mentünk, az egész annál varázslatosabbá vált: a többi másik pár ugyanolyan szépnek látszott, mint mi voltunk, a csukott ajtajú diszkontokban nem az üresség szimbolizált, inkább az ürességtől elválasztó ablakról visszacsillanó mindenség. A fejünk fölé húzódó sötét takarón csillogó égitestek talán nekünk ragyogtak. Minden tökéletes volt.

Aztán odaértünk a térre, és az elkerítő vastól nem messze leültünk a térkövezett talajra. Nem érdekelt, hogy koszos lett a combig érő nadrágunk, és az sem, hogy bármelyik pillanatban belénk borulhatott volna bárki. Semmi sem számított. Csak lenni akartunk. Először én hörpintettem bele az olcsó italba, majd átadtam neked az üveget, és a megmaradó innivaló nagy részét magadba öntötted. Szerettünk lerészegedni, de neked jobb érzéked volt hozzá; én mindig beértem néhány korttyal, míg te legtöbbször addig ittál, ameddig már szédültél és homályossá kezdett lenni a látásod. Most viszont beérted egy kisebb mennyiséggel, mert nem akartad elrontani a pillanatot.

Perceken belül kezdetét vette a tüzijáték, amit végül könyökre támaszkodva bámultunk. Fantasztikus volt. Az élmény, hogy színes pöttyök hangos nyikorgással elterülnek a fejünk fölött és kámforrá válva megszűnnek... Leírhatatlan.

Lehorzsolt alkarommal homokszőke tincseidet simogattam, és hagytam, hogy forró tarkód beleilleszkedjen. Fejemet egy kis időre feléd fordítottam, és a pupilládon visszacsillanó színkavalkádon legeltettem szürkéskékjeimet. Arcod álmélkodása és a szelíd félmosoly őrülten vonzóvá alakítottak, és amikor felsőtested felém kanyarítottad, a világmindenség összes lénye elhallgatott, csakis mi léteztünk. A pillanat viszont hamar elmúlt, amikor egy újabb adag fénycsóva robogott az égre, majd az egész tömeg éljenezni kezdett. Mi is tovább szemléltük a füstölgő mennyboltot, majd a kisebb szünet után megjelenő legfrissebb fényjelenséget. Amikor véget ért a tüzijáték, tapsvihar, az utcákon pedig tumultus keletkezett, és a teret bevilágító lámpák újra értelmet nyertek. Mi ugyanott maradtunk, a jéghideg, szeméttel teli térköves semmiségben, és csak egymást néztük. Az égbolt színházának függönye elhúzódott, mi pedig heves csókok közt megittuk a maradék bort.

🎆

Hát ez, nem tudom, mi volt. Egy kicsit késő már, de nem érdekel. Remélem, ti láttatok tüzijátékot. Csodás volt.
2o19.o8.2o.