A villamoson

Csehország, Prága 23-as számú villamos.

Ma a hangos, csörtető villamos egy piros székén ültem és bámultam ki az ablakon, hátha látok valami rendkívülit. Egy szép épületet, kirakatot. De ekkor az a rendkívüli, ami után kémleltem az utcákat, a villamoson termett. Egy lány lépett fel a szerelvény magas lépcsőin és leült, velem szemben egy fehér székre. A csodálatos jelenésnek szőke haja volt, már-már fehér, de nem festett. Természetes. Jobb vékonyka karján fekete okos óra és egy bársonyhoz hasonló hajgumi. Ruházata szintén egyszerű volt. Világos rövid ujjú felső, picit rövidebb a kelleténél, fehér hosszú szárú nadrág és ugyan ilyen színű cipő. Bőre majdnem olyan volt, akár a frissen esett hó, azonban a kikristályosodott vízzel ellentétben egyáltalán nem tűnt hidegnek, inkább kellemes melegséget árasztott. Szépen ápolt körmei babakék színben pompáztak, kivéve a gyűrűs ujj. Annak halovány, káprázatos rózsaszín színe volt. Nem tudtam, ki ő, de akkor is azt éreztem, hogy meg kéne ölelnem. Valamiféle különleges vonzereje volt. Egyáltalán nem volt kihívó a kinézete. Csak olyan egyszerű. De ebben az egyszerűségben volt valami csodás, valami megfoghatatlan, de mintha a lány a szemével azt suttogta volna:"Ölelj meg." Most először éreztem úgy, hogy muszáj megszólítanom egy idegent. Úgy mondtam volna neki halkan, amit valószínűleg nem hallott volna a villamos robogásától, hogy: "Hi! I know, that it is a quite weird question, but.... can I hug you?" Miközben a lány egyszerűségén, de mégis megfoghatatlan gyönyörűségén és megszólításán agyaltam, felállt és leszállt a villamosról. Meglepően gyorsan zakatolni kezd a szívem és késztetést érzek, hogy a tünemény puha keze után kapjak, most már szó nélkül megöleljem és egy csókot adjak szeplőktől tarkított arcára. De csak ültem ott, mint valami kókadt virág, s nem mozdultam. Ezután a szívem is visszaállt normál állapotába. De szomorú voltam. Emlékeimben a lány kis szeme csillagként ragyog és szeplős arca egy tarka, virágokkal teli mezőt juttat eszembe. Minden kis halvány szeplő egy-egy illatozó virág, mely lengedezik a lágy szellőben. Ha csak pár perc erejéig is, de ő volt napom fénypontja. Ő, a fiatal cseh lány, akiben fel sem merült, hogy a vele szemben ülő elnyalt hajú, szemüveges magyar srác, aki ebben a varázslatos pillanatban egyáltalán nem szeretne magyar lenni, éppen róla ábrándozott.

Miközben továbbra is a zakatoló villamoson ücsörögtem uticélunk felé robogva, azon gondolkodtam, vajon létezik-e szerelem első látásra. A világ továbbra is meg volt szűnve körülöttem. Nem érdekelt a többi diskuráló utas és a mellettem ülő húgom sem. Egyedül az előbb még előttem ülő tünemény érdekelt. Az a lány. Igyekeztem memorizálni az arcát és azt a megbabonázó nézését, mely továbbra is arra késztetett, hogy leugorjak a mozgásban lévő villamosról és utána fussak. "Vajon láthatom-e még valaha?" "Vajon jól kijöttünk volna?" De ezek a kérdések csak mégnagyobb fájdalmat okoztak, tudván, hogy több, mint hétszáz kilométer választ majd el bennünket. De abban bíztam, hogy legalább szívemben meg tudom őrizni őt. Vagy töltsek heteket, hogy valahogy megtaláljam? "Ez őrültség." Szóltam le magam. "És netán az nem őrültség, hogy szerelmes vagy egy lányba, kinek nevét sem tudod és még cseh is?" Eredtem vitába magammal. De ezekben a pillanatokban mindent megadtam volna, hogy újra láthassam őt és egyszerű csodálatosságát. Nem érdekelt, milyen messze is lesz két nap múlva vagy, milyen nemzetiségű. Csak szeretném érezni azt a melegséget, mit hófehér bőre áraszt, s szeretném összeszorítani ujjaim, ujjai közt és elveszni szokatlanul kicsi, de varázslatos szemeiben. Tervezzek időgépet, hogy visszamehessek oda, ahhoz a pillanathoz, mikor fellépett fehér farmerjában és cipőjében a villamosra? Vagy csak szimplán engedjem elveszni a gondolatok áradatában? Nem, nem tehetem. Ő nem csak egy ember, nem csak egy lány és nem is csak egy cseh lány. Ő az a gyönyörű cseh lány, ki miatt egy magyar szív, egy magyar fiatal fiú szíve Prágában maradt, s saját maga emlékét egészen Kecskemét városkájáig vitette. Annyira szerettem volna megismerni. Hány éves lehet? Hol és mit tanul? Magányos? Szeret bulizni? Milyen zenét szeret? Melyik a kedvenc zeneszáma? Mi a kedvenc színe? Sok kérdés, de egyre sem kaphatok válasz, s ez a tudatlanság teljesen felőrölt. Ekkor édesapám intett, most szállunk le a szerelvényről. Még egyszer utoljára felpillantott arra a fehér székre, melyen az a tünemény ült, ki miatt nem volt kedvem hazamenni Magyarországra. Szerettem volna megkeresni. Tudtam, hogy lehetetlen, de a mellkasomat nyomó erő nem engedte, hogy letegyek róla. Észre sem vettem, hogy a többiek elindultak és a villamos is elment már. Gyorsan a többiek után szaladtam. Ezután csak a fekete, koszos, itt-ott foltos aszfaltot figyeltem lehajtott fejjel, s gondolkodtam, hogy megérte-e itthagynom a szívem a legvarázslatosabb cseh lánynak, akinek még a nevét sem tudtam, akit soha nem láthatok többé, s ki már valószínűleg messze jár egy étteremben vagy metrón.

Némi idővel később...

Most újból a villamoson találtam magam, ugyan azon, amin aznap voltam Prágában. Ugyan azon a kis piros széken. Miközben csodálkoztam, hogy mégis hogy lehetek ugyan ott, ahol pár nappal ezelőtt, a kocsiba belépett ő, akiről azóta álmodozom. A szőke cseh lány volt az. Ugyan abban a ruhában, pontosan ugyan azokkal a mozdulatokkal és pontosan ugyan azzal a mosollyal foglalt helyet a velem szemben levő fehér székecskén. A szívem kalapálni kezdett, mert tudtam, ez különleges alkalom és akármennyire is csodálkoztam a múlt megismétlődésén, össze kellett szednem magam. Egy jókora levegőt vettem, majd bátortalanul megszólítottam a fehér tüneményt, kit legutóbb hagytam eltűnni. A szívem még vadabbul kezdte pumpálni a vért, mikor angol nyelvű mondókám végére értem és a lány elpirulva megengedte, hogy átkaroljam. Ájuldozva a meglepődéstől, de ezúttal átöleltem őt. Bőre valóban oly puha volt, mint elképzeltem és a melegség, mit árasztott, átjárt engem is. Amit eddig nem érezhettem, a lánynak fantasztikus orgona illata volt. Nem mertem erősebben átölelni a vékonyka testét, de ő erősen magához szorított és barátságosan sóhajtott, majd suttogott valamit csehül. Fogalmam sem volt, mit mondhatott, de a hangja olyan volt, mintha csak a madarak dalát hallgatnám. Ekkor viszont szép lassan engedett szorításából és közölte, ezúttal angolul, hogy le kell szállnia, viszont az utána következő kérdésre cseppet sem számítottam. A földet nézte, s közben olyan piros volt, akár a lemenő nap. Szeplői most jobban látszódtak arcán. Mintha csak virágba borult volna. Majd elvékonyodott, halk hangon megkérdezte, vele tartanék-e. Erre válasz nélkül lependeredtem a villamosról a lány után. Nem hagyhattam újra elveszni a tömegben. Mit sem törődtem azzal, hogy a húgom és a szüleim kiabálnak, hogy mégis miért szálltam. A világ most tényleg megszűnt körülöttem. Minden autócsikorgás, kutyaugatás és emberi zsivaj. Csak őt néztem, s szemében láttam, hogy a világ neki is épp úgy megszűnt létezni, akárcsak nekem. Mindketten éreztük, hogy mindketten a másik világát képezzük. Az egészet. Továbbra sem mozdultunk a villamos megállójának táblája alól. Mindketten néztük, ahogyan a másik hajába kap a szellő, s összekócolja az, de sem én, sem ő nem igazította meg hosszú szőke haját. Mint két érett paradicsom, álltunk és kerestük a legszebb angol szavakat, hogy kifejezzük szerelmünk. Ekkor a lány egy nagy lépést tett felém; az orrunk majdnem összeért. Ekkor éreztem, hogy mesésen színes körmeivel a tenyeremnél idegesen matat. Engedtem, hogy megfogja a kezem. Soha nem éreztem ehhez foghatót. Szinte láttam, pedig egyikünk sem mert elnézni más irányba, ahogyan hüvelykjével végigsimította tenyerem. A szemüvegem az izzadtságtól már-már majdnem átcsúszott az ő orrára. Az órája csippant egyet. "Kettő óra lehet." gondoltam. Éreztem, ahogyan apró, puha keze szorítása egyre erősebb lesz. Ekkor a felgyülemlett izzadtságcseppektől csillogó, szeplős orra elsiklott az enyém mellett. Megcsókolt. Most már tényleg úgy éreztem, elájulok. De visszacsókoltam. A lány erre elmosolyodott és bal kezével végigsimította a hátam. Éreztem, ahogyan némi pasztell színű rúzs átkenődik ajkáról ajkamra. "Soha nem törlöm le." mondtam magamban. Nem tudtam hány perce tartott már ez, de sem engem, sem őt nem érdekelte. Csak egyre jobban szorított magához. Elmosolyodtam és egy könnycsepp csordult ki jobb szememből. Könnyeztem a boldogságtól és könyörögtem a Mindenhatónak, hogy ez a pillanat soha ne érjen a végére. Még mindig nem tudtam a lány nevét. Ő sem az enyém. Neki csak az arcomon leguruló apró könnycsepp számított. Hallottam, hogy körmei összeütődtek, miközben a kezem fogta. Olyan volt, mint mikor az üveggolyókat összekoccintottam kisgyermek koromban. Ekkor a szeplős, varázslatos tünemény kuncogott egyet, amit egy hirtelen csattanás követett. Kinyitottam a szemem. Pár járókelő nevetett és a szemétszállító autó csörömpölt. Sírni akartam. Keservesen. De ehelyett megnéztem az időt. "9 óra 17 perc." Mormogtam magamban. Nem akartam a budapesti lakásunkban lenni. Visszavágytam oda, Prágába. Értelmetlennek éreztem az életem ezen a napos délelőttön. Értelmetlenebbnek, mint szoktam. "Bárcsak ne ébredtem volna fel." Azon gondolkodtam, hogy vajon a szüleimnek van-e altatója, hogy talán visszaaludhassak. De úgy is felkeltettek volna, hiszen ők már valószínűleg rég ébren voltak. Így hát feltápászkodtam a puha, meleg ágyból,  majd bementem a konyhába, bekapcsoltam a kávéfőzőt és a fürdőszobába siettem. Arcmosás közben hallgattam, ahogyan csordogál a a sötét barna folyadék az apró porcelán csészébe. Miközben a tükörben bámultam sápadt arcom, éreztem, hogy kopik ki a lány emléke a fejemből. De már nem tehettem semmit. Tudtam, hogy először az arca, majd minden más is ki fog törlődni róla az emlékezetemből. Ekkor vettem észre, hogy a csap már percek óta folyik, így gyorsan elzártam, a környezettudatosságra való tekintettel, majd a törölközőért nyúltam és megtöröltem az arcom. Sóhajtottam, majd megindultam a nappali felé és igyekeztem némi mosolyt erőltetni bús fejemre, hogy véletlenül se kelljen magyarázkodni a szüleimnek. Így hát egy eléglapos "Jó reggelt!"-tel köszöntöttem őket, majd vissza is fordultam a konyhában lévő forró és rettentő keserű kávémért...