Azon a bizonyos napon amikor az incidens történt, ugyanúgy keltem mint bármelyik másik unalmas munkanapon.
Hajnali ötkor megszólalt az órám és elindult a nap. Felöltöztem, a nyakkendővel kicsit bajlódtam, de utána rögtön reggeliztem ,közben hallgattam a rádió... Kitűnő időjárást mondtak aznapra. Megfogtam az aktatáskám és elindultam. Mivel az utóbbi hetekben kánikula volt, jól esett a friss nyári szellő... Elértem az állomásra, és már akkor tudtam hogy el fogok késni amikor a vonat órájára bámulva kiszámoltam hogy a félórás úttal alighanem nem érek be... A vonatot átjárta az izzadó emberek ,öregek és a tinédzser fiúk szaga akik még nem jöttek rá hogy reggel sem árt fürödni...
A vonat halk zaja hipnotikusan ringatott mélyebb gondolataimba..."Milyen az én életem?" Három éve ugyanannál a munkahelynél dolgozok.... A kollégák szemetek, a főnök egy idióta aki csak azért vezeti a vállalatot mert az apja ráhagyta... Mi több...egy lehangolt legénylakásban lakok, amiről csak úgy ordít hogy szingli vagyok... Se családom, se barátnőm, se egy jó barát akivel megosszam a problémáim. De másrészről szerencsés vagyok...nincsenek anyagi gondjaim ,vagy párkapcsolati,nem kell aggódnom senki és semmi miatt. Viszont magányos vagyok...elég komor az élet ha nincs senkid... Céljaim se nagyon vannak...bezzeg gyerekként az iskolapadban..."Majd én ügyvéd leszek!" Megvoltak az elképzeléseim...Csakhogy mint az kiderült ,nem vagyok elég okos, elég szorgalmas, ügyes,meggyőző... Ki is rúgtak az egyetemről... Őszintén nehezen is kerültem be...nem csodálkozok hogy nem tudtam elvégezni...
Ha nincs semmi célom...Miért vagyok még itt? Tennem kéne valamit? Talán változtatni az életemen? Igen! Az lenne a legjobb ha aktívabb lennék... Viszont olyan régóta megszoktam ezt az életstílust. Tényleg változtatnom kéne? Igen...ez a mókuskerék nem olyan élet amit élni akartam!
A mélázásomból egy hangos reccsenés szerű hang, fékcsikorgás és végül egy robbanás ébresztett fel. Ahogy kinyitottam a szemem a földön feküdtem üvegszilánkok és vér között, a testem nehéz volt...a hasamon a szerelvény egy darabja iszonyatosan nyomott... Az utolsó gondolatom az volt...hogy nem akarok meghalni....hiszen ...alig éltem... Ahogy a világ elhomályosodott és a sziréna eltompult, a gyerekkorom játszódott le előttem...nem is....az életem... És ott volt a felismerés hogy semmit se értem el...és hogy tényleg jelentéktelen voltam....
„Vajon valaki eljön a temetésemre? Fontos voltam egyáltalán valakinek?"
Ahogy kinyitottam a szemem egy köpenyes férfi állt előttem, arcát fehér maszk fedte el. Nem szólt semmit csak kinyújtotta felém a kezét. Én visszanéztem ,saját összetört holttestemre és alig tudtam megszólalni...
-Én...én élni szeretnék... Nem... is tettem még semmit se!- Könnyek folytak le az arcomon, ahogy próbáltam elmagyarázni neki...
Nem szólt semmit,csak tovább nyújtotta a kezét... Ellöktem és ordítani kezdtem...
-Én nem állok készen! Több időre van szükségem!- Felnézett és lassan visszahúzta a kezét...
-Mennyi időre?- halkan suttogott, alig hallottam.
-Többre ,sokkal többre!- úgy éreztem, nem halhatok meg, amíg ennyire semmitmondó életem volt!
Szépen lassan megrázta a fejét... Majd újra kinyújtotta a kezét.
-Miért kérsz több időt, amikor az ember jelentéktelen és elveszik az idő sodrásában?
-Mert többet akarok látni...a világ hatalmas...és én alig éreztem ebből valamit is...-a földre rogytam előtte...
Lejjebb hajolt éreztem ahogy a levegő lehül, közelebb lépett... Fekete köpenyének a vége koromfekete füstbe fordult...
-Rendben, megmutatom neked a világot de előbb vagy utóbb el kell vigyelek!
Bólintottam ,és megfogtam csontos vékony kezét, ami meglepő módon nem volt hideg... Felsegített a földről,és kezével eltakarta a szemem...
-Megmutatom neked a tenger mélyét, ahol még ember nem járt... A sötétben különleges állatok élnek...- Ezek után mintha ott lennék láttam, éreztem...én is egy voltam az óceán vízcseppjei között... Tovább sorolta a világunk csodáit...és mindegyiket mintha tényleg átéltem volna...nem...én tényleg átéltem, ott voltam... A fejembe olyan képek, olyan tudás került amiről álmodni se mertem...
-Mit mutassak meg?- kérdezte a sötétben...
-Mitasd meg az életet!- egy másodperc alatt láttam a földünk születését...a mikroorganizmusok fejlődését a hüllőket...az embert... Honnan indul...Láttam az evolúciót... Láttam a történelmet, egyszerre mindenkorban mindenhol... minden ember életét egyszerre éltem meg,egy időben. Láttam a napjaink rendszerességét, láttam az ismétléseket, láttam ugyanazokat a hibákat....ugyanazok az emberek követik el... Egy másodperc leforgása alatt...
-Mit mutassak meg?- hangzott a válasz újra... és én válaszoltam újra...
-Engedd hogy értsem a végtelent!- Egy fa alatt ültem, kezemben egy apró virág... az apró virágban egy egész világ...végtelen... Milliónyi univerzum a levelén amelyben megszámolhatatlan élet tűnődik az életen... És valahol valamelyik univerzumban egy élőlény tart egy apró virágot és látja a milliónyi világot... A világ...végtelen...mégis elfér a kezemben...
-Mit mutassak meg?- Hallom újra...
-Mi lesz a sorsunk miután meghalunk?- leveszi a kezét a szememről...
-Tehát kész vagy?
-Igen...
Bólintott és a vonat roncsain átsétálva , a beton hirtelen folyékonnyá vált... egy csónak érkezett a messzi távolból. Intett hogy szálljak be, úgy is tettem.
A csónak lassan elindult...könnyed ,lágy mozdulatokkal evezett a túlvilági gondolás a lelkek folyóján... Szép lassan lefeküdtem aludni... a lágy hullámok csapkodták a jól megmunkált, díszes ladikot.... A hajós mély lassú dallamot dúdolgatott... A lámpás halovány fénye a vizet aranyra festette... Kellemes meleg szellő fújt...
A fejemben a világunk titkai pörögtek...amelyeket már nem mesélhetek el soha...
-Szeretnél még valamit tudni vagy látni?- kérdezte a férfi újra...
-Mutass kérlek valamit...amire emlékezhetek...- Félálomban voltam... Lehajolt és befogta a szemem...Megmutatta...a félelmet...megmutatta a vizet...az élelmet...a napot...a meleget...
-Mik ezek?- kérdeztem halkan...majd vissza aludtam...
Éreztem ahogy egyre kisebbnek érzem magam...Éreztem hogy az alak felvesz...mint valami játékot...
Nem tudtam kinyitni a szemem hallottam a saját szívverésem... Vagy másét? „Több idő kell..." Erre gondoltam... „Több időre van szükségem..." A kezem kinyújtottam , a szemem csukva... „Ha adnál esélyt!"
-Rendben...kapsz időt...-azzal leejtett egy puha de masszív anyagra. Egy perc alatt elfelejtettem amit mutatott.... csak...a vízre, a napra, a melegre,félelemre,élelemre emlékeztem... És jön egy új érzés fáradtság, majd egy újabb, és újabb...fény ,hideg...
Újra félek, felordítok ahogy hallok valakit ahogy azt mondja... „Gratulálok, egészséges kisfiú!"
