Valami megfejthetetlen

22. Liz

22. Liz
Reggel izgatottan pattantam ki az ágyból. Végre, végre, végre! Ma megyek vissza a Roxfortban! Akármennyire szerettem a családomat, ez a nyár siralmasan telt, Esther hiánya beleivódott a mindennapjainkba, ezáltal kissé mélabús volt a hangulat. A Roxfort pedig… nehéz megmagyarázni, de minden roxfortos nagyon kötődött a Roxforthoz, még ha nem is feltétlenül a tanulás, inkább a közösség miatt. A nappaliban Lottie-val találkoztam, aki szomorúan nézett rám.
– Olyan jó neked, hogy még visszamehetsz! – mosolygott rám. – És az RBF-ed is tök jól sikerült!
– Azért te sem panaszkodhatsz, nem lett rossz a RAVASZ-od, sőt!
– Viszont azon a pályán, ahol én képzelem el magam, ott nem kifejezetten a vizsgaeredmények számítanak. Egy névtelen csapatból pedig igencsak nehéz ismertté válni.
– Ó! – A fejemre ütöttem. Lottie kviddicsező akar lenni, és én pár hónappal ezelőtt tudtomon kívül tettem valamit, ami hozzásegítheti ehhez. A Holyheadi Hárpiák csapatkapitánya odajött hozzám a Hugrabug elleni meccs után, és felkínált egy helyet a csapatban, ha majd végzek. Adott egy névjegykártyát is, de én mondtam neki, hogy csak ötödéves vagyok, biztosan a nővéremre, Lottie-ra gondolt, majd odaadom neki. Csak aztán jött James és a csók, és teljesen elfelejtettem. Gyorsan odaszaladtam a ládámhoz, kihalásztam belőle a névjegykártyát, és odanyújtottam Lottie-nak.
– A Holyheadi Hárpiák csapatkapitányától kaptam, és azt mondtam, biztosan rád gondolt, és hogy majd odaadom neked, de teljesen kiment a fejemből… De tessék!
Lottie elképedve meredt rám, és a nyakamba ugrott.
– Köszi, köszi, köszi! – visított, én meg nyugodt szívvel indultam vissza a Roxfortba.

**********************

A peron, mint mindig ilyenkor, most is csordultig volt emberekkel. Kiszúrtam egy vörös hajkoronát, így anyáéktól elbúcsúzva elindultam felé. Nem tévedtem, tényleg Lily volt az, akivel miután kiugráltuk magunkat örömünkben, úgy döntöttünk, hogy nincs értelme Lucyra várni, inkább foglaltunk egy üres kupét. Valahogy két perccel az indulás előtt esett be a szőke lány, de előtte még nekiment az ajtónak, mert integetés közben nem vette észre, hogy nincs nyitva. Ahogy kigördült a vonat az állomásról, akaratlanul is elgondolkodtam rajta, hogy mennyi minden változott tavaly ilyenkor óta. Akkor még Lily és Lucy leginkább csak sértegették egymást, a tekergőkkel egyikük se nagyon beszélt, maximum ordítozott, én meg reménytelenül össze voltam zavarodva, mert nem értettem saját magamat.
– És te, Liz? – rántott vissza Lucy a jelenbe.
– Én is – bólintottam, bár nem tudtam, mire.
– Te is kavartál egy mugli fiúval? – meredt rám ferdén Lily.
– Mi?! Dehogy! – hőköltem hátra.
- Tényleg nem figyelt – nyugtázta Lucy.
– Bocs! Csak gondolkoztam…
– De egy varázslóval majdnem - kotyogott kotyogott közbe Lily.
– Liz! Miről beszél? – kérdezte Lucy meglepődve.
– Igazából… amikor ugye toboroztam, eljutottam egy hetedéves hollóhátas fiúhoz, Edgar Bones-hoz. Aztán… mi csak… szóval... – hebegtem zavartan.
– Láttam őket smárolni – felelte helyettem kézségesen Lily.
– Lily! – meredtem rá szemrehányóan.
– Bocs, de ez az igazság!
– Liz? Igaz ez? – vallatott tovább Lucy.
– Igen, igaz – feleltem elvörösödve.
– Nem vagy semmi – bólintott Lucy elismerően. – De legalább helyes?
– Igen! – válaszoltuk Lilyvel a legnagyobb egyetértésben, majd kitört belőlünk a röhögés.
Nagyjából fél óra után ordítozást hallottunk a folyosóról. Rögtön felismertük benne a tekergők hangját. Kinyitottam az ajtót, de éppen akkor rohant el előtte hátrafelé nézve James, egyenesen az ajtónak, hátravágódott, Sirius pedig pofára esett benne.
– Helló, Liz! – üdvözölt James barátja alól. – Szállj le rólam, Tapmancs, összenyomsz!
– Üdv! – intettem. – Bocsi az ajtóért! Nem tudtam, hogy a hatodévesek még szoktak fogócskázni – szívtam egy kicsit a vérét.
– Haha, nagyon vicces, Liz – dörmögte Sirius. Végre sikerült rávennem, hogy így szólítson. Megérkezett Peter és Remus is, és nem igazán értették, hogy mit keres a két fiú a földön.
– Hosszú… – legyintettem. Ekkor már Lucy és Lily is kidugták az orrukat, de ahogy meglátták a kialakult helyzetet, felvisítottak, és percekig csak röhögtek. Pedig szerintem teljesen hétköznapi volt. Ezek után a tekergők úgy döntöttek, hogy az út további részében megtisztelnek minket a társaságukkal (bár a barátnőim arcából ítélve ők ezt annyira nem értékelték), így természetesen szó sem lehetett a csendes beszélgetésről, vagy netaláltán olvasásról, mert… szerintem ez nem szorul magyarázatra. Egy idő után Lily és Remus elhúzott, hogy tegyék a prefektusi kötelességüket, aztán Peter is felszívódott, meglehetősen kínos helyzetben hagyva ezzel minket. Nem mintha a Jamesszel való kapcsolatomba bármiféle változás állt volna be a szakításunk óta, de akkor is fura volt, főleg, hogy ugye Sirius kiöntötte nekem a szívét, így tudomásom volt a Lucy iránti érzelmeiről, ráadásul köztük mindig szikrázott a levegő, és ha Lucy ismerné a gondolataimat, tuti kiakadna, hogy már megint anélül kezdtem el kombinálni, hogy őt megkérdeztem volna. Szerencsére a kínos csendet megúsztuk, ugyanis James, akinek nyilván ugyanezek a dolgok jártak az eszében (csak tudomása volt a legjobb barátja titkairól), bedobott egy olyan témát, amiről mindenki szívesen beszélt.
– Várjátok már, hogy elkezdjük a védőrendszer megszervezését? – kérdezte.
– Naná! – üvöltött fel Sirius. Nem is vártunk tőle értelmesebb reakciót. Mondjuk Lucy lecsapta a könyvével.
– Szerintem tök jó, hogy nekünk is engedik, hogy segítsünk. Mármint így sokkal többet fejlődünk, mintha csak a teremben magolnánk az átkokat. És a legtöbb ember, akivel beszéltem, nagyon lelkesnek tűnt – mondtam.
– Bonest szerintem más vonzotta, nem a feladat – röhögött fel Sirius. Most rajtam volt a sor, hogy a könyvemet fegyverként használjam ellene.
– Liz, itt van nálad a lista? – érdeklődött Lucy.
– Aha, tessék! – nyomtam a kezébe egy végletekig gyűrött, de azért olvasható papírdarabot. – A legtöbben hatod- vagy hetedéves roxfortosok, de Dumbledore adott néhány nevet, akik vagy idősebbek, vagy nem ide járnak. – Lucynak egyszer csak elkerekedett a szeme.
– Doras Meadowes!
– Hm? – néztem rá értetlenül.
– A lány, aki mellettem ült a repülőn! – hadonászott a papírral. Inkább elkaptam a kezét, mert az ablak nyitva volt, és a keze vészesen közel került hozzá. Még a végén kirepült volna. Lucynál sose lehet tudni.
– Mi van vele? – meredt rá Sirius.
– Arghh, értetlenek! – morgott a barátnőm. – Az a lány, aki mellett ültem a repülőn, rajta van a listán!
– Ó! Kicsi a világ – jegyeztem meg. Lucy tovább olvasta.
– Jasmine? Az a csaj a Hugrabugból? Aranyszőke haj, kékeszöld szem…
– Aha – bólintottam. – Miért?
– Mert hugrabugos. Ők nem szokták önként ilyen őrültségre adni a fejüket.
– Elvileg a griffendélesek bátrak, de nézz rá Féregfarkra… – kotyogott közbe Sirius. Felröhögtem.
– Vajon mikor lesz az első alkalom? Párban, csapatban vagy egyénileg? És… – kezdtem el a kérdéseim végeláthatatlan áradatát, de Lucy félbeszakított.
– Majd megtudjuk. Először érjünk oda.
Az út további részében kibeszéltük a listán szereplő embereket, és meglepő módon ebben a fiúk is teljes erőbedobással részt vettek (és még azt mondják, hogy a lányok pletykásabbak). Már megpillantottuk a kastély sziluettjét, és engem megfogott az a tipikus otthon érzés, amikor Lucy emlékeztetett, hogy ideje lenne átöltöznöm. Ő maga, mint mindig, most is egyenruhában feszített, bár szerény véleményem szerint ez csak azt a célt szolgálta, hogy az őrületbe kergesse Siriust. Miután finoman kitessékelte a fiúkat („– Potter, Black, húzzatok ki innen, amíg szépen mondom!”), behúzta a függönyöket (a tavalyi eset óta mellőzte az ajtónak támaszkodást), és szigorú arccal rám parancsolt, hogy öltözzek, mert mindjárt odaérünk. Egy hatalmas sóhaj kíséretében eleget tettem a kérésének, hozzátéve, hogy gyűlölök szoknyát hordani. Nem lehet benne mozogni. Amikor végeztem, Lucy egy határozott mozdulattal elhúzta a függönyt, és így láthatóvá vált a két tekergő ajtónak tapadt arca. Ahogy meglátták a mérges arcú barátnőmet, futásnak eredtek, Lucy pedig (nem túl szép dolgokat rikácsolva az értelmi szintjükre) követte őket. Ahogy a vonat lefékezett, Lucy kifulladva, ámde diadalittas arccal visszatért a kabinba.
– Megjöttünk – mondtam ki a nyilvánvalót. Egymást segítve próbáltuk lehalászni a ládánkat (egyikünk se éppen magasnak mondható), természetesen mindkettő a fejünkre esett, röhögtünk egy sort, és mint minden évben, most is mi szálltunk le utoljára. A nagyteremben már nagy volt a nyüzsgés, így hát gyorsan levágtuk magunkat a helyünkre, és vártuk az elsősök beosztását. Ami egyébként rögtön meg is kezdődött. Idén egész sok taggal gyarapodott a Griffendél, ez a tizenkettő átlagon felüli volt, a tavalyi hathoz képest pedig egyenesen rengeteg, amiből egy (!) volt lány. Szegény Kayla Baker… mivel nem akart egyedül lenni a szobában, ezért kiharcolta, hogy a másodéves lányokkal lehessen együtt. Asszem, akkor vívta ki a szimpátiámat. A beosztás után Dumbledore szót kért.
– Minden régi és új diákot köszöntök a Roxfortban! Nem szaporítanám a szót, csak néhány fontos dolgot szeretnék elmondani. Frances Towler professzort rendkívül fontos teendői külföldre szólították, így nem tanít tovább sötét varázslatok kivédését. A helyét Sturgis Podmore, egy frissen végzett auror veszi át – mutatott egy jókiállású emberre az asztalnál. Reméljük, neki nem lesz párbajmániája.
– Továbbá az összes tanulóra vonatkozik, hogy az iskola melletti erdő tiltott terület! Ezt mindenki jól vésse az eszébe. Nos, látom, néhányótoknak kopog a szeme az éhségtől, úgyhogy jó étvágyat! – tapsolt egyet Dumbledore, és az asztal megtelt mindenféle finomsággal. Mivel a vonaton nem igazán ettünk semmit (a büfés boszorkány elkerülte a mi kupénkat. Tuti, hogy a tekergők ijesztették el), hatalmas étvággyal vetettem bele magam az evésbe. Véletlenül félrenyeltem ugyan egy falat kenyeret, de miután Lucy óvatosan megveregette a hátam (értsd: teli erőből rácsapott), újra jól voltam. De aztán Marlene elkezdett magyarázni valamit arról, hogy az új SVK tanár milyen helyes, ettől pedig Lucyra jött rá a köhögőroham, de amikor Marlene rákérdezett (és miután újra tudott beszélni), csak annyit felelt, hogy nem az esete. Ettől azonban Sirius azt gondolta, hogy mivel ő Podmore szöges ellentéte, ezért biztosan ő Lucy esete, de a csaj hozzávágott egy csirkecombot. Szegény Sirius, a végén még megsajnálom. Vacsora után felmentünk a szobánkba, és megkezdtük a szokásos év eleji vitánkat arról, hogy ki, mit és hova pakol, melynek végén mindig Lucy győzedelmeskedik, enyém a második legjobb hely, Marlene rendszerint tartózkodik, Lily bevágja valahová a sajátját, a többiekkel nem törődve, Alice pedig… nos, ő megszívja, mert neki jut a legalsó polc. Mivel a következő napunk még szabad volt, úgy döntöttünk, hogy nem kell korán lefeküdni aludni, ezért levonultunk a klubhelyiségbe. Sajnálatos módon nem csak nekünk jutott ez eszünkbe, a klubhelyiség csordultig volt emberekkel. A többség harmad- és negyedéves volt, ők egy csoportba verődve játszottak valamit a kanapéknál (tippre felelsz vagy merszeztek), a többiek inkább külön-külön a sarkokba csoportosultak.
– Menjünk el a könyvtárba, és zárás után jöjjünk vissza ide, akkor már biztos kevesebben lesznek! – súgta Lucy, és elindultunk a könyvtár felé. Ott jóval kevesebb ember tartózkodott (a legtöbben csak akkor járnak könyvtárba, ha feltétlenül szükséges), azok is nagyrészt hollóhátasok voltak. Az egyik padnál kiszúrtam Emma Vanityt, aki éppen valamit körmölt egy hosszú pergamenre. Világosbarna haja egészen az arcába hullott.
– Emma! – mosolyogtam rá.
– Liz, Lucy, sziasztok! – köszönt felderült arccal.
– Mit csinálsz? – tudakolta Lucy.
– Elfelejtettem megírni a gyógynövénytan beadandómat… és nekem nagyon fontos, mert gyógyítónak készülök, de nyáron minden tiszta katyvasz volt, és ez valahogy kimaradt… – túrt bele egy sóhaj kíséretében a hajába, és megállapítottam, hogy ez az ő enyhén hullámos hajával sokkal jobban működik, mint az én göndör bozótommal. Láttam Lucyn, hogy nagyon gondolkozik valamin, de aztán az ellenérvei megadták magukat, és azt mondta:
– Nekem készen van, segíthetek egy kicsit benne, odaadom, csak ne másold le, hanem írd át, oké? – nyomott a kezébe egy legalább másfél méter hosszú pergament. Eltátottam a szám. Emma azon kevés ember közé tartozott, aki elnyerte Lucy bizalmát. De ez akkor is meglepő volt.
– Merlin szakállára, köszi! Sose végeznék ezzel, Alea és Steph pedig nem vették fel a gyógynövénytant, és így nem tudtak segíteni, bár Stephanie egyébként is fura mostanában… na, mindegy, körmölök addig – mutatott az előtte heverő dolgokra. Mi Lucyval bevágtuk magunkat a sarokba, és olvastunk. Egy idő után Madam Cvikker ránk szólt, hogy zár a könyvtár, és kitessékelt minket. Éppen egy üres folyosón mentünk keresztül, amikor hangokat hallottunk, egy beszélgetés foszlányait. Lucynak elkerekedett a szeme, és berántott egy… nem is tudom, hogy mi mögé, de nagy volt és takart. Kérdőn néztem rá.
– Jess! – tátogta. Szép dolog, nem szép dolog, de hallgatóztunk.
– Nem tudom, mit csináljak. Még mindig szeretem, de Black, mármint nyilván Sirius Black megfenyegetett, hogy ha nem hagyom békén, akkor… – sóhajtott nagyot Tyler.
– Ez a bátyámra vall – felelte a másik hang, akiben Regulus Blackre ismertünk. – Azt hiszem, beleesett abba a Ryans lányba…
– Szerinted én nem tudom? Amikor kijelentette nekem, hogy Lucy az övé, és nem engedi, hogy bemocskoljam a tiszta, griffendéles szívét a mardekárosok eszméivel? Mintha mind egyformák lennénk… – Tyler hangja egészen elhalt a végére.
– És komolyan egy fenyegetés miatt szakítottál Ryans-zel? Ha szóltál volna, elintézzük Siriust! – hökkent meg Regulus.
– Az összes barátja, Lilyt kivéve utál engem, főként Price, és azt nem engedhettem, hogy tönkremenjen a barátságuk miattam – lehet, hogy Tyler egy köcsög, de legalább reálisan látja a dolgokat. Éppen előttünk haladtak el, mi pedig a lélegzetünket is visszafojtottuk.
– Price? Az a göndör hajú energiabomba? Egész aranyos csaj – tűnődött Regulus. Hm, lehet, hogy kedvelem.
– Jól van, Reg, megfogtad a lényeget – nevetett fel keserűen Tyler. – De annyira fáj úgy tenni, mintha már nem szeretném, nem tudom, meddig bírom… – Eddig hallottuk, mert befordultak a sarkon.
– Azta! – nyögtem ki sokkolódva. Lucy szóhoz se jutott. Aztán amikor mégis, kirontott a rejtekhelyünk mögül.
– Megölöm Blacket!
– Hé, nyugi, tudod, te ezt a beszélgetést nem is hallhattad volna. Csak nyugodj le, csendesen szemlélődj, és a megfelelő pillanatban használd fel ezt a kártyát – tanácsoltam.
– Arghh – legyintett Lucy.
– Menjünk vissza a klubhelyiségbe! – indítványoztam, figyelmen kívül hagyva ellenkezését, elvégre ez volt az eredeti tervünk.
A klubhelyiségből lényegesen kevesebb lárma szűrődött ki, mint amikor elmentünk, köszönhetően a késői órának. Belépve azonban le kellett fognom Lucyt, ugyanis az a kevés lárma is a mi osztályunktól származott. Marlene, Lily és Alice az egyik kanapén ültek/feküdtek/kiterültek/ugráltak/nevettek/sírtak/visítoztak (nem igazán tudtam eldönteni, hogy melyiket művelték), Remus Jamesszel beszélgetett, Sirius pedig Petert akarta rávenni, hogy ugráljon végig meztelenül, békaugrásban a klubhelyiségben (?). Kissé megrökönyödve néztünk végig a társaságon, Sirius pedig felüvöltött:
– Jöttek még lányok! – nem biztos, hogy száz százalikig józan volt. De így legalább mi is átengedhettük magunkat a hülyeségnek.