🌇

191 21 6
                                    

Az álmatlanság szinte vasmarokként tartott fogva, nem engedve, hogy lehunyt szemeimre a hosszú éjszaka akár egy perc nyugtató alvást hozzon. Míg párom az este során sikeresen álomra hajtotta a fejét, és azóta úgy alszik, mint akit benyugtatóztak, én csak forgolódom, és morgok a bajszom alatt. Hol az ágyat találom kényelmetlennek, olyankor megpróbálok mindig a másik oldalamra fordulni, hátha úgy jobb - természetesen nem-, hol a szobában álló levegőt tartom fojtogatóan melegnek, és ezen a nyitott ablak se segít, ahol beengedem a hűvös, szeptember végét járó frissítő levegőt.
Kitakarózva, a hátamon fekve bámulom már percek óta a fehér plafont, az útcáról beszűrődő éjszakai fényeknek segítségével fedezem fel minden egyes milliméterét. Még annak is szemtanúja leszek, ahogy egy kisebb házi pók fut végig a plafonon, amit ha napsugaram meglátna, biztosan egy seprűt markolva kergetné ki az országból is a szerencsétlen állatot.
- Ne haragudj, de én ezt nem bírom tovább - nyomok egy apró csókot alvó társam nyugodt arcára, majd lehámozom a derekamról ölelő karjait, és amilyen halkan csak lehetséges, kikászálódom a puha ágynemű rengetegéből. Fogaimat összeszorítva húzok magamra egy farmert, és a pólómra is felveszek egy pulcsit, majd lopakodó üzemmódba váltva csukom be először a háló, aztán a cipőm és a kabátom felvétele után a bejárati ajtót is, persze csak azután, hogy a kulcsomat is sikeresen zsebre dugom.
Az utcára kilépve a friss levegő szinte megváltásként telíti meg a tüdőmet, és jólesően borzongatja meg a testemet is. Körültekintve a kihalt útszakaszon elfordulok jobbra, hogy egy rövid séta után a főútra térjek ki, ami így, hajnali négykor lassan éledezni kezd. Kiérek a háztól nem messze lévő körútra, ahol még a korai órák ellenére is nagyobb forgalom van, mint bárhol máshol a városban. Az út szélétől nem messze van egy régi pad, amiről kényelmesen rálátok az autókra, így letelepedek a szerencsére üres felületre. Elgondolkodva figyelem a kocsival elhaladó emberek arcát, miközben a hajnal lassan átveszi az éjszakai égbolt sötétségét, és kezdi lassan megvilágítani a várost és környékét. Lecsukom a szemeim, és csak hallgatom a járművek zaját, a korai madarak csicsergését, és a mögöttem szorgosan lépkedő emberek cipőinek koppanását a járdán. Lehunyt szemeim ellenére is látom magam előtt a fáradt arcokat, ahogy a reggeli ébredés után türelmetlenül igazgatják vagy a ruhájukat, vagy a hajukat, miközben minden egyes eltelt perc után az órájukra néznek, mégis mennyi ideje talpalnak a korai órákban, vagy éppen mennyit kell még az érkező buszra várni.
Szemeimet kénytelen vagyok kinyitni, amikor valaki lerakja a csomagját mellém, de a harmincas éveiben járó férfi nem tölt mellettem két percnél többet, majd megy is tovább az útjára. A táskáját jobban megnézve, ami a jó előbb még mellettem terült el, meg kell állapítanom, hogy egy olyan ember suhant el mellettem, aki büszkén mutatja, őt egy kis hercegnő várja minden nap haza, legalábbis a táskájának cipzárján lógó rózsaszín koronás kulcstartó ezt az ötletet adja. Muszáj elmosolyodnom a gondolatra, hogy ha az ember ilyen apróságokra is figyel, mennyi mindent tudhat meg a másikról akár pillanatok alatt. Napsugaramat is, aki épp a közös otthonunkban az ágyban durmol helyettem is, hasonló módon ismertem meg. Sokat nála se tévedtem, mikor az első percekben megismerkedésünk után észrevettem a karján és az ujjain a filc nyomokat, amiket a húgával együtt töltött idő alatt szerzett. Akkori elmondása szerint a kislány jobbnak látta a papír helyett az ő bőrén kiélni a művészi hajlamait, de szerencséjére a bátyja hősiesen állta ki a megpróbáltatást. Az akkori éjszakámat az ő boldog mesélése és a pozitív, energikus aurája mentette meg.
Szinte magam előtt látom az emléket, ahogy a tizenkilenc éves énem úgyszintén ezeket az utcákat járja, ugyanebben az időtájban, teljesen kétségbe esve. Aznap, mikor ez történt, az akkori talán legrosszabb félelmem vált valóra. A szüleim válása alapvetően nagyon megviselt, a lassú feldolgozásban az se segített, amikor édesanyám rá pár hétre hazahozott egy férfit, elmondása szerint a párját. Féltem, szinte rettegtem a változástól, és fájt a tény, hogy anyám ilyen könnyen túljutott az apámon, aki viszont emiatt az ország másik felére költözött inkább. A szüleim ígéretük ellenére rossz viszonyban vannak, mióta az utolsó tárgyalásról kijöttek. Apám megígérte az én kis naiv tizenhat éves fejemnek, hogy nem hagy hátra, mégis elment, az anyám megígérte, hogy a párjával nem fog mindent elhamarkodottan tenni, mégis, a férfi a bemutatkozása után pár héttel már szinte nálunk lakott. Emiatt, és a tény miatt, hogy sosem szimpatizáltam Namjoonnal, rengeteg veszekedés zajlott le köztem és anyukám között, de muszáj volt beletörődnöm a helyzetbe, miszerint a családunk kettészakadt, és már mindkét szülőm a saját útját járja. A legnagyobb pofon mégis akkor ért, amikor azon a bizonyos estén egy vacsora közben, amit a város egyik kisebb éttermében ejtettünk meg, anya azzal a ténnyel állt elő, hogy gyermeket vár Namjoontól. Nem akartam hinni a fülemnek, és a pánik úgy tört rám, úgy ölelt körbe, mintha egy kabát lenne. Egy szűk kabát, amit ha felvettem, folytogatni kezdett, mintha csak ez lenne a legnagyobb feladata, és még csak levenni se tudtam. A levegő kiszaladt a tüdőmből, a szívem a fülemben zakatolt hevesen, szinte kiszakadva a helyéről, és kezeim megállíthatatlanul remegtek. Nem tudtam elviselni a tényt, hogy attól a férfitól terhes, akit talán a legkevésbé állhatok ki.
"Nem vagyok neki elég? Ennyire nem figyel rám, nem törődik velem?" - gondoltam, és ezek után egy szó nélkül felpattantam az asztaltól, és ott hagyva a két felnőttet kirohantam, olyan messzire, amennyire csak tudtam. A telefonomat kikapcsoltam, és egész éjszaka az utcákon bolyongtam. Mikor hajnalban már talán a fáradtságtól, vagy csak Isten tudja, pontosan mitől a járda kellős közepén térdre estem, egyetlen ember ereszkedett le hozzám, hogy támaszt nyújtson, még idegenként is.
- Jól vagy? - kérdezte lágy hangon, és meleg tenyerét a hátamra helyezve kezdett nyugtatóan simogatni. - Hívjak orvost?
- Ne - ejtettem le a fejemet jobban, és ha az ismeretlen nem fog meg, hagyom, hogy a testem a gravitációnak eleget téve terüljön el a hideg betonon, de a fiú erős karjainak hála ez nem történt meg.
- Nem akarok tolakodó lenni, de nagyon rosszul nézel ki. Esetleg szeretnéd elmesélni, hogy mi történt?
Elmesélni? Mégis, miért tenném? Hisz nincs két perce, hogy találkoztunk, de ő már az életemben akar vájkálni.
- Nem akarlak bántani, kérlek nézz rám!
Makacsul lent tartottam a fejemet, hátha megunja a gyerekes viselkedésemet, és inkább magamra hagy ezekben a korai órákban, hogy a saját dolgát intézze, bárhova is tartott. Viszont a fiú kitartó volt, próbált szóra bírni, még akkor is, amikor a sokadik kérlelésre se emeltem fel a fejemet és szólaltam meg, csak némán ültem a hűvös betonon. Egy idő után azonban megunva a játékomat az ujjait az állam alá simította, és óvatosan emelte meg a fejemet, hogy végre lássa az arcomat, és egymást szemeibe nézhessünk. Abban a pillanatban a hajnali nap első sugarai túlnyúltak a horizonton, és megajándékozott minket a legelső fényeivel, ami így egy halvány rózsaszínes árnyalatot adott az éledező világnak. A fiú haja vörös glóriaként csillogott, napbarnított bőre arany színben pompázott, és mélybarna szemeiben, amik a fény miatt halvány borostyán árnyalatban tündököltek, megláttam a nap ragyogását. Olyannak láttam, mint egy régi festményt, amin egy tökéletes angyalt vittek fel az ecsettel a vászonra, de hogy ne a hétköznapi, unalmas szőke, kék szemű babákat lássuk, a változatosság kedvéért ez az angyal vörös fürtökkel, mandulavágású szemekkel és sötét íriszekkel lett megalkotva.
Amint tekintetünk találkozott, és pillantásunk egymásba fúródott, az elmúlt pár év fájdalma könnyek formájában ült ki a szemeim sarkában, majd szinte versenyt futva hagyták el őket, és szánkáztak végig a hidegtől valószínűleg kipirult orcámon. Mellette még idegenként is úgy éreztem, jó helyen vagyok a karjaiban, sugárzott róla a határtalan kedvesség és optimizmus, ami miatt képes voltam megbízni benne egy pillanat alatt. Ha ő aznap nem talál rám, talán sose tudtam volna elfogadni a tényt, hogy testvérem lett, és anyám tényleg boldog amellett a férfi mellett, aki ezt megadta neki. Mint ahogy jelen pillanatban is, ahogy a padon ülve megpillantom a nap első sugarait a hatalmas épületek között, úgy akkor is miatta láttam meg a jót a rosszban is, azt az apró fényt a sötétségben.Mindig is ő marad nekem a Nap, a fény és a remény. Remény, amit minden hajnal elhoz magával, hogy erőt adjon egy újabb naphoz. A mosolya számomra olyan fénysugár, ami a lesötétített szobákba is elér. A nevetése pedig a ragyogás. Különleges. Olyan, amiben csak a legtisztább, felhő nélküli reggeleken lehet sütkérezni.
Miután egyre világosabb lesz, és a hajnal pillanata is elmúlik, sóhajtva összeszedem a gondolataimat, és visszaindulok az egyre nagyobb tömeg mellett a lakásunkra.
A lakásba érve megpróbálom a lehető leghalkabban ledobni magamról a ruháimat, és visszamászni az ágyba a még mindig szuszogó párom mellé, de próbálkozásom sikertelennek bizonyul, amikor átölelve barátom derekát ő az én kezemre simítja a sajátját.
- Jó reggelt - motyogja a reggeli rekedt hangján, nekem pedig muszáj újra mosolyognom álmos tekintetén, mellyel oldalasan rám pillant. - Merre voltál, Yoongs?
- Csak sétáltam egy kicsit - adok egy apró puszit arcára, amin ő is elmosolyodik, jobban magához szorítja a kezemet, és hátát is jobban a mellkasomnak préseli.
- Éreztem rajtad. Friss levegő illatod van - kuncog még mindig álmoskásan.
- Ne haragudj, csak nem tudtam aludni, és felébreszteni se akartalak - bújok Hoseok nyakába, hogy nyugtatásképp beszívjam édes vanília illatát.
- Nem haragudtam volna meg, de ha így láttad jónak, akkor így kellett lennie - fordul meg ölelésemben, és a takarót jobban magára húzva tekint rám csillogó szemeivel, melyeket akár örökké tudnék bámulni. Egy halvány mosoly kúszik szív alakú ajkainak sarkára, szívem pedig nagyot dobban az érzéstől, amit lassan hat éve minden nap szüntelenül érzek iránta, és nem restellek elárulni neki, minden őszinteségemmel.
- Szeretlek - helyezem tenyeremet az arcára, és hüvelykujjammal körözni kezdek orcájának puha bőrén. Hoseok mosolya kiszélesedik, a kezemet megérintve elemeli az arcától, és inkább közelebb kúszva hozzám ajkait összeforrasztja az enyémmel egy rövid, ámde jelentőségteljes csókra.
- Én is téged, Yoongs.

2019.09.14

Körúti Hajnal [SOPE/YoonSeok]Where stories live. Discover now