Utálat felsőfokon

10. | Helyszín

Donna annyit tudott variálni, hogy lassan kezdtem benne kételkedni biztosan jó ötlet volt elvállalnom, hogy megcsinálom a haját. Végül egy óra kínkeserves keresgélés után találtunk a lány ízlésének megfelelő hajat.

- Köszönöm Maisie! - lelkendezett fonását szemlélve a tükörben. - Ez egyszerűen csodálatos! Tehetséged van a hajfonásokhoz!

- Ugyan már Donna! Ne mondj ilyeneket, a végén még el is hiszem!

- Ha egyszer ez az igazság! Most pedig felveszem a ruhámat. Segítenél a cipzárral? - fordított nekem hátat.

Királykék, térd felettig érő egyberuhát választott a boltban. Tökéletesen illett szintén kék - inkább szürkés - szeméhez, illetve szőke hajához. A lány azt mondta még megcsinálja a sminkjét én pedig nyugodtan menjek haza. Így utólag belegondolva igaza volt, hiszen negyed órája már otthon kellett volna lennem, ami teljesen ki is ment a fejemből.

- Maisie, én annyira izgulok! - szorította meg kezemet. - Mi van, ha valamit elrontok? Vagy mondjuk mégsem fog kedvelni?

Szemeiben félelmet véltem felfedezni. Jó barátnő lévén próbáltam nyugtatni, bár sosem voltam jó az ilyen dolgokban. Általában Donna segített mindig rajtam, amikor magam alatt voltam. Mikor a matematika terem leégett össze vesztünk és hónapokig nem is beszéltünk. Az volt életem legpocsékabb három hónapja.

- Donna, tudod szerintem te egy nagyon aranyos és kedves lány vagy. Ha ezt Cyprain nem veszi észre, akkor nem is érdemel meg téged. - mosolyogtam rá. - Na jó, ez így kimondva sokkal bénábban hangzik, mint a filmekben. - kezdtem el nevetni.

- Igen, a másokba lelket öntést inkább hagyd meg nekem. Te maradj inkább a többnyire pozitív és mindig kedves Maisie Diamond. - mosolygott velem együtt.

[...]

Donna még egy ideig be volt rezelve az egész miatt, mígnem Cyprain le nem parkolt a házuk előtt. Ott aztán páros lábbal kellett kirúgdosnom a házból. Na persze nem szó szerint. Miután büszkén állva, keresztbe font kezekkel, nekidőlve az ajófélfának gondolkodtam egy sort; egyszer csak kattant valami a fejemben és rájöttem, hogy nekem igenis otthon kéne már lennem.

Mondanám, hogy sprintelve tettem meg az utat hazáig, de ez egy cseppet sem volt igaz. Hiszen...ha egyszer elkéstem otthonról kétszer úgysem késhetek már el. Nemde? Ígyhát halál nyugodtan sétálgattam az úton. Elgondolkodtam az életemen. Lassan ideje volt már lefoglalnom a repülőjáratot Spanyolországba, hiszen még messze volt az esküvő, én mégsem akartam mindent az utolsó pillanatra hagyni.

Ezekkel és ilyenfajta kérdésekkel a fejemben nyitottam be házunk ajtaján. A padlóra nézve sajnos szembe kellett néznem azzal a ténnyel, hogy ismét rajtam kívül mindenki bent volt már a nappaliban. Erőt véve magamon egy nagy sóhajtjás kíséretében elindultam a szoba irányába. Clarinda volt az egyetlen, aki mosolyogva üdvözölt engem. A többiek arcán mind dühöt véltem felfedezni a késésem okából eredően. Egyedül még Sage volt az, aki mintha megkönnyebbült volna, hogy mostmár nincs annyira "egyedül" a felnőttek között. Ő viszont egyáltalán nem érdekelt, mert még mindig nehezteltem rá.

- Maisie, örülök, hogy haza találtál. Megértem, hogy a barátnődnek kellett segítened élete egyik legfontosabb pillanatában, de tudhatnád, hogy neked is egy fontos pillanat fog kezdődni nemsokára az életedben. - nézett rám jeges tekintettel édesanyám.

- Semmi baj! - nevetett fel Clarinda, hogy oldja a pillanatot. - Látom Maisie szeretsz késni, de ha megoldható a saját esküvődet próbáld meg nem le késni!

Ó Clarinda, ha te azt tudnád!

- Khm. - köszörültem meg a torkomat. - Elnézést kérek a késésért - ismét - , de a lényeg, hogy mostmár itt vagyok és kezdhetjük a helyszín választást. - mosolyogtam angyalian a társaságra és elfoglaltam szokásos helyemet, azaz leültem Sage mellé.

Megfigyeltem Clarinda kinézetét: kék körmei immáron fehér színben pompáztak szintúgy, mint a ruha, amit viselt. Ez a nő mindig össze öltözik a körmével? Mi van akkor, ha kifogy a ruháiból? Nem is akarom tudni mi lehet a helyzet karácsonykor, amikor mindenféle csilivili körmök közül válogathat az ember lánya. Akkor vajon szaloncukros ruhát visel?

- Keresgéltem a helyek között a kritériumok alapján, amiket mondtatok és kiszortíroztam a találtakat, míg végül csak egy hely maradt. Nem akartam, hogy a választással menjen el sok idő. Így is sok dolog lesz, amivel foglalkoznotok kell.

Annyira aranyos meg kedves volt Clarinda, én pedig annyira sajnáltam, hogy a munkája mind kárba fog veszni. Reméltem, hogy majd egyszer, amikor ténylegesen férjhez megyek - szerelemből - , akkor hozzá hasonló szervezővel sodor össze az élet.

- Longwood Gardens. - csúsztatott elénk egy képet. - Egy szép kis kert, tele zölddel és van egy kis szökőkútas része is, ahol lehetne a vendégek fogadása.

Őszintén megmondom, hogy nagyon tetszett a hely, amit a nő mutatott. Egész családias volt és egy kicsit, mintha filmbeli  hatása lett volna az egésznek.

- Ezt le lehet foglalni? - vontam fel szemöldökömet kérdőn. Hiszen ha jól láttam olyasmi volt, mint a nemzeti parkok, azaz befizetsz és egész nap járhatod a kertet és nézheted a szebbnél szebb növényeket.

- Nem nagyon, de a szüleitek biztosítottak róla, hogy a pénz nem számít nekik. - mosolygott rám kedvesen Clarinda.

Egyszerűen elszégyelltem magamat. Enyhe lelkiismeret furdalásom volt amiatt, hogy egy csomót költenek meg áldoznak ránk a nagy semmiért. Igaz, hogy valószínűleg nem is a vérszerinti szüleim voltak, akik felneveltek, de ez még nem volt teljesen biztos. Bár a papírok, amiket találtam nem erről árulkodtak.

- Maisie, amíg nem voltál itt megbeszéltük, hogy nagyjából kik legyenek meghívva az esküvőre. Az ülésrenddel megvártunk téged is. Itt van a névsor azokról, akiket felírtunk eddig. Ha van javaslatod nyugodtan oszd meg velünk. - tartott elém egy lapot a nő.

A fehér papírra kerek, fekete betűkkel voltak ráírva a vendégek nevei. A Butler család vendégein kívül és a szüleim ismerőseit illetve ügyfeleit leszámítva mindenkit ismertem. Nem is nagyon értettem miért kell ennyi embert meghívni amikor arról volt szó, hogy csak a kisebb család és rokonok jönnek el. Donna nevét kerestem a szemeimmel és átfutottam újra a sorokat, de nem találtam a lány nevét.

- Donna neve miért nincs itt? - néztem fel édesanyámra.

- Donna? Donna Mercado? Azért nincs rajta a listán, mert valószínűleg az asztalotoknál fog ülni, ezért nem is kell nagyon elhelyezni. - válaszolt helyette Clarinda.

- Értem. - szégyelltem el magamat egy pillanatra. Pedig már elképzeltem, hogy mekkora hangzavart fogok csapni, amiért kihagyták a legjobb barátnőmet. Hirtelen ötlettől vezérelve diadalittas mosollyal néztem Sage felé, aki sejthetett valamit, mert eléggé megrémült fejet vágott. - Van még egy barátnőm, akit nemrég ismertem meg, de szeretném ha eljönne. - kezdtem bele.

- Ki ne merd mondani! - hallottam magam mellől Sage hangját halkan, de figyelmen kívül hagytam.

- Úgy hívják, hogy Harley Kerenze. Van egy testvére is Cyprain, aki elhívta randira Donnát. Ha minden jól megy össze jönnek és akkor szeretném, ha ő is meg lenne hívva.

- Rendben. - egyeztek bele a szüleim. - Apropó randi. - kezdett bele édesanyám. Ez már nem kezdődött jól. - Nem szeretnénk ha úgy házasodnátok össze, hogy nem is ismeritek egyáltalán egymást, ezért jövő hétvégén elmentek az állatkertbe egy randira. - mosolygott boldogan.

Az én arcomról le is fagyott azonnal a vidámság és most Sage volt az, aki vigyorogva kereste a tekintetem.

- Hallod, megyünk meglátogatni a rokonaidat. - néztem a fiúra egy gúnyoros mosoly kíséretében.

- Maisie! - pirított rám anya. - Tudd hol a határ!

- Csak vicceltem! - nevettem el magam kínosan. Igazából nem poénnak szántam, de rajtunk kívül senki nem tudta, hogy éppen haragban vagyunk és nem szerettem volna, ha kiderül, mert akkor addig zaklattak volna a szüleim, hogy képtelen lettem volna elmesélni az egészet. Akkor pedig eléggé nagy slamasztikába kerültünk volna.

Valamiért most nem vártam a jövő hétvégét...