Talán és Néha

5.

Elkezdődött egy újabb időszak. Nehezen szoktam hozzá. Fura volt valaki mást anyának hívnom. Más volt a környezet, minden új volt. Majd megbarátkoztam a helyzettel. Az óvodát ott is nagyon szerettem. Annyi barátom volt, amennyit csak gyűjthet egy gyerek. Igaz, leginkább a fiúkkal bandáztam. Azzal szórakoztunk, hogy minden lánynak bogarakat dobáltunk a hajába. Minden egyes napot szerettem. Megvolt az ovis ballagás, vége lett a kisded örömnek. Elkezdődött az iskola, de ezzel együtt egy nehezebb korszak is. Először csak az tűnt fel, hogy mennyivel másabban élünk, mint az osztálytársaim, a barátaim. Akárhányszor az akkori legjobb barátnőmnél jártam, felütötte a fejét a gondolat, hogy vajon mi miért élünk ennyire másképp. Rosszabban. 7 éves voltam, jócskán nyolc. Irigykedtem másokra, mert mindenük megvolt. Először az tűnt fel, hogy a suliban a gyerekeknek sokkal több, jobb cucca volt. Előfordult, hogy a tanárom hozott nekem tanszert, mert nekünk nem telt rá. Egyre nehezebb, egyre feltűnőbb volt a dolog. Majd változtak a dolgok. Belekezdtem a második osztályba. Szintén nehéz anyagi háttér. A boldogságom abban leltem, hogy bicikliztem a faluban, egész napokra eltűntem. Loptam a falubéliek gyümölcseit, zöldségeit. Elláttam magam, hiszen anyám nem tudott. Telt az idő, már megszületett a három kistestvérem is. Féltékeny voltam rájuk. Mindig ők kaptak többet, ha ettünk. Én voltam a nagyobb, így volt a helyes. De én utáltam. Lassan töltöttem a kilencedik életévemet. Jött az újabb dolog, ami megpecsételt, ami hozta magával a mostmár jól ismert démonokat.