Júlia végigsietett az egyetem ebédlőjén, hogy tálcájával helyet foglalhasson a csoporttársai között.
Nem sokan választják a francia szakot, úgyhogy összesen nyolcan ültek az asztalnál.
Betti mellett foglalt helyet.
- Ugye tudod, hogy nagyjából tíz perced van betolni ezt az adagot? - kérdezte tőle a fekete hajú lány.
- Tufom - dünnyögte teli szájjal a lány. Az este nem jól aludt, reggel pedig nem volt ideje reggelizni, úgyhogy délben enni először egy nap nem a legszerencsésebb, ha az ember amúgyis nyűgös.
- Hallod, te lány... - ráncolta a szemöldökét Betti. - Hol jártál?
- Mi? - Júlia fel sem nézett a tányérjáról. - Hogy-hogy hol? Itt, a suliban.
- És mióta vannak a suliban lovak? - faggatta tovább Betti.
- Honnan tudjam? - zsörtölődött Júlia. - Vannak itt lovak?! Miért?
- Hát csak mert bűzlesz, kisanyám - súgta neki halkan a barátnője. - Bocs, de muszáj volt.
- Kösz - kanalazott tovább Júlia, majd megállt. - De... hogy jönnek ehhez a lovak?
Betti úgy nézett rá, mintha nem lenne ki mind a négy kereke, és nagyon lassan, artikuláltan kezdett el hozzá beszélni.
- Lócitromtól bűzlesz. Meg szénától. Vagy szalmától.
Júlia lassan rágta a falatot a szájában, de a torka összeszűkült, alig bírta lenyelni.
- Á. Szuper. - gyorsan próbált valamit kitalálni, mert büdösnek lenni a suliban az utolsó, amit szeretett volna átélni. - Megyek, és felfrissítem magam.
Felkelt, hogy leadja a tálcáját félig megevett ételével, de ekkor földbe gyökerezett a lába.
Nem.
Ez nem a valóság!
Az étterem túlvégében a lovászfiú ült, és néhány tanárral cseverészett.
Ingben volt és zakóban, de nem a régi fajtában, hanem igaziban, mint az öltönyös fickók egy ügynökről szóló filmben.
- Helyes, mi? - állt meg mellette Betti. - Hihetetlen, hogy ő a hittantanárunk!
Júlia elkerekedett szemmel bámulta a fiút.
- Te... látod őt? - nyögte ki.
- Julcsi, már mi a francért ne látnám? - húzta el a száját Betti. - Egész félévben itt tanított.
Fél év.
De miért nem látta még őt soha? És Betti miért látta? De hiszen neki is van hittan órája!