Kezed a kezemben

Jövünk a túra utunktól visszafelé a táborhelyre, már nagyon fáradtan és éhesen.
Egy függőhídon kell átmenünk amit eddig nem próbáltunk. A barátnőm fél a magasságtól ezért én, mint férfi megyek elől, hogy megnyugtassam.
Lassan araszolva jutunk előre az instabil hídon. A táskámba kapaszkodva jön mögöttem. Biztos összeszorított szemmel rimánkodik, hogy semmi bajunk ne legyen.
Próbálom palástolni, hogy az én kezem is remeg, mintha fadarabokból lenne.
Lassan de biztosan eljutunk a híd közepéig. Itt leng be a legjobban. Minden mozdulatra legalább két métert mozdul ki oldalra. Nagyon kell magamat tartani, hogy ne dőljek ki a kötél korláton. Most mar nem tudom visszafogni, hogy az egész testem remeg, és ugyanezt a barátnőm lépésein és kapaszkodásán is teljesen jól érzem.
-" Kérlek, érjünk át épségben!"
Lépésről lépésre haladunk előre...
-reccs...
Halasztódik a korhadt fa hangja, ahogy a súlyom alatt elengedte magát.
Éles sikítás és ő teljes erejéből belém kapaszkodik. Még két léc cserbenhagyott minket. A barátnőmet előre lökőm, hogy legalább ő maradjon sértetlen, én viszont a keletkezett lukon megbotlok, és előre esek. Felnézek és a kétségbe esett arcát látom. Mélybarna szemeit vörösre kisírta és szőkés haja szétszórva lóg az arcába, de még így is egy angyalnak néz ki, akihez ebben a helyzetben imádkoznék, hogy túléjük.
Lassan felállunk, és kezet szorítva elindulunk újra és megint ő jön mögöttem.
Lépek lassan kettőt és még egy reccsenés és sikítás és rántodok hátra, de ez sokkal nagyobb volt, mint az előbbi és hasra érkezek a gyenge deszkákra, a barátnőm meg az alatta képződött lukon esett át és egyetlen egy, félig leszakadt kötélen kapaszkodva lóg a szakadék felett, alatta messze lent a zöldes, zubogó folyó.
Hídon fekszem, a táskámmal nem foglalkozok, csak azzal, hogy a barátnőmet el tudjam érni mielőtt, leesik a mélybe.
- FOGD MEG A KEZEM!!! - ordítok rá és lenyújtom felé az egyik kezem. Szegény a könnyeitől már nem lát semmit, és ezért próbálok még lejjebb ereszkedni.
- Nézz rám Meri!
Vörös fejjel felnéz rám és a remény utolsó foszlányába belekapaszkodva fölnyújtja az egyik kezét, hogy elérje az enyémet. Ujjaink összeérnek és összefonódnak. Pillanatig biztonságban érzem, de csúszik lefelé. Kétségbeesve engedi el a kötelet és másik kezével is megfogja a karom.
Ez a hirtelen változó súly nagyon megterhel és előjön bennem az érzés, hogy amit a világon a legjobban szeretek, elvesztem.
Ez a gondolat annyira megrémít, hogy könnycsepp húzódik a szemembe és le is csöppen Meri arcára.
Csak tartom, nem tudom felemelni és csúszik ki a kezemből.
Másik kézzel is ráfogok, viszont már csak a lábammal tartom magunkat.
Csúszok... Recsegnek alattam a fa deszkák.
Izzad a kezem és ő továbbra is csúszik ki a kezeim közül.
Meri szétsírt szemekkel felnéz rám, tekintetében látom, hogy feladta.
Nemet intek a fejemmel és még jobban szorítom, de kezdenek elengedni a deszkák.
Meri össze szorítja a szemét és megpróbálja kihúzni a kezeit a kezeim közül.
- Neee! Nem adhatod fel! Nem engedlek el!!
- Csak magadat tudod menteni!! - kiabál rám ellent mondást nem tűrő hangon. Könnyeimet nyelem, semmiképpen sem akarok rá hallgatni most. Még van remény...

Meri kezei kicsúsztak a kezeim közül és hiába kaptam utánuk csak a levegőbe tudtam kapaszkodni.
Lassan zuhant és a zöld, lobogó pólója egy angyal szárnyaira emlékeztettek. Követtem a szememmel amennyire tudtam a könnyektől és a távolságtól, ami egyre nagyobb és nagyobb lett köztünk. Közben a nevét ordítottam, kiabáltam. Sírtam, nem kaptam levegőt. Az is megfordult a fejemben, hogy utána ugrok. Ezzel a fájdalommal nem tudok egyedül maradni. Nem akarok nélküle, Meri nélkül élni!!

Még két reccsenés és a derekamnál lévő deszka teljesen elengedett.
Tétováztam egy pillanatig aztán gyáván inkább a túlélést választottam.
A lehető legóvatosabban felpattantam és siettem a szárazföld felé.
Lábaim alatt törtek ketté a korhadó híd lécei és az utolsókat már lendületből átugrottam.

Földbe temetett arccal pihenek, tócsát képezve a szemeim alatt és magamban ordítva szidok mindent és mindenkit, de elsősorban magamat, hogy mért kellett ennek megtörténnie? Mért hagytam, hogy a kezeim között haljon meg?!

Végtelen órák teltek el mire összeszedtem magam és elindultam a táborhelyünk felé.