Északi Rege

8.

Robog a hun vitéz, robog hegyormain, völgy ölében, robog éjt nappallá téve egyfolytában. Nem pihen, nem áll meg. Lova patái alatt szinte megrogy a talaj gyászában. A vitéz övében ott a borús levél melyre szikár rúnákat vésett a bánat. Átkos hírt hordozott magában az gyászos papiros, melynek bánatára talán nincs is gyógyír. A sötét fellegek nem hoztak vihart, csupán szél anya cincálta az időtlen fenyők s tölgyek lombjait, néhányuk csúcsa hangos recsegéssel engedelmeskedett a viharos szél akaratjának s borult a talajra, felverve az erdő népét. A csapat hamarosan tábort vert hisz reájuk esteledett, csillagokat s Holdanya fénylő arcát sűrű fellegek takarják, egyetlen fényül az általuk gyújtott tűz fénye szolgált. A sérült harcosok sebeire felhevített pengét raktak, elégetve a vérnek útját, majd a sámán asszony gyógynövényekből készített keverékkel látta el az északi harcosokat. Azok vonakodva fogadták az idegen nép gyógyítóját s csak Byörn tudta meggyőzni társait a sámán jószándékáról. A tábor nép elcsöndesedett, a fekete herceg vissza vonult sátrába, sem ételt sem italt nem vett magához a nap további részében. Ina szintén vissza vonult, őt szolgálói vették körül. Bolda másik ruhát választott a leány számára, s a szolgáló leányok segédkeztek úrnőjük öltöztetésében, majd ételt s bort hoztak számára. Az éjszaka vad szelek fútak, Zengő a tűz mellé telepedett le s embereivel szólt. Hamarosan lovak patáinak dobogására figyeltek fel. A hang egyre közeledett. A férfiak fegyvereikért nyúltak, s tekintetükben vegyesen vad szilajság és fáradtság kavargott, ahogyan az erdő sötétjét kémlelték az ellenre várva. A fák közül két paripa robogott ellő, hátukon két ismerős alakot cipelve. Ám a harcosok nem ismerték fel azonnal övéiket, de idejük sem volt reagálni a vélt „támadásra". A két alak hátasa megtorpant ahogyan a táborba értek, az egyiken Zengő földiét vélte felismerni, ki könnyed s gyors mozdulattal ugrott le nyergéből. A másik lovon Skurge ült, fejét lehajtva tekintetét lesütve, nem mozdult nyergéből, mintha csak várna valamire. Zengő széles vigyorral arcán az érkező honfitársa vállára fogott ahogyan az melléje ért. Őhozzá hasonlatos módon, minden Hun vitéz megörült a nem várt látogatónak, s köréjük sereglettek, ám annak arca nem virult fel.

- Nagy öröm viszont látni téged Lél! - veregette hátba Zengő, a nem várt vendéget. - De mi szél fút téged ily messzire a hontól?

- Hála Hadúrnak! Végre megtaláltalak benneteket. Beszélnem kell Etele leányával!

Szolgáló leány lépett a sátorba, egy kancsóban hozott vizet. Akarva akaratlanul a leányra emlékeztetett ki helyettem halt meg az idevezető úton. Lesütöttem fejem, újra farkasaim marták lelkem. Bolda elvette a leánytól a kancsót majd egy tálba töltötte, végre lemoshattam arcomról s karomról a vért, s a csatatér mocskát.

Ezután szalma színű kaftánt öltöttem magamra, melyen arany s vörös hímzés futott végig. Csukló felé szűkülő úját díszes, drágakövekkel kirakott arany karperec szorította le, derekára vastag bőr övet csatoltak, amit aranyfonállal hímeztek ki. A kaftán alá egyszerű szintén szalma színű vászon nadrágot húztam s fekete bőrökből készült csizmát. Fakó szín tincseimbe két leány két copfba arany korongokat font. Majd hamarosan ételt is hoztak melyet Bolda rendezett el, ő volt az ki szólt a lányokhoz, aki letáborozásunk óta rendezi ügyeink. Nekem nem volt erőm szólni, gondolataim még mindig a harcmezőn jártak. Szemeim előtt elsuhanó árnyak voltak mind, halottjainkat láttam, s a felettük imát mormoló bajtársaikat, reánk árnyékot vető s elsuhanó varjakat. Gondolataimból a kintről beszűrődő hangok zavartak föl. Táborunkban váratlanul nyüzsgés támadt. Hírtelen rossz érzés fogott el a sátorban lévő leányok rémült arccal néztek egymásra, egy újabb támadástól tartottak. Vonásaim megszilárdultak, nem mutathattam félelmet. Határozott mozdulattal álltam fel párnáimról s tőrömért nyúltam, majd ki léptem a sátorból, Bolda egyből a nyomomba eredt.