Hunter

2

Sikeresen beértünk órára és minden folytatódhatott a megszokott kerékvágásban. Unalmas előadások délelőtt, ebédszünet, majd a napom fénypontja, az állatmenhely.
Már kiskorom óta imádom az állatokat, szóval nem volt kérdés, milyen munkám lesz az egyetem mellett. Mivel a tanulás nem az erősségem, az állatorvosi fősulit kizárhattam, így maradt a képzőművészeti. Fogalmam sincs, mihez fogok majd kezdeni az életemmel utána, de az még odébb van.
- Figyelsz rám? - zökkentett ki Rachel a gondolataimból.
Kezében egy darab répával hadonászva magyarázott nekem már vagy 10 perce az ebédlőben és most úgy látszott a fejemhez készül vágni azt a répát.
- Bocsi - sóhajtottam - elkalandoztam.
- Mindegy, a lényeg, hogy el kéne vinned ma a plázába. Fodrászhoz megyek.
Na igen. Következő információ a legjobb barátnőmnől, hogy nincs jogsija, és mivel nekem van,úgy gondolja én vagyok a személyes taxija.
- Jajj Rach, tudod, hogy ma dolgozom. Csak 5-re érek haza - húztam el a szám.
- Basszus - kapott a fejéhez. - Elfelejtettem. De akkor most hogy jutok el?
Már épp fel szerettem volna hozni, hogy tömegközlekedés is van a világon, mikor eszembe jutott, hogy Tom említette, hogy megy a városba délután. Hogy ennek a Rachelnek mindig szerencséje van...
- Ó, köszönöm, köszönöm - ugrott fel a barátnőm, mikor beavattam
- Hé, nyugi, még meg sem kérdeztem őt - mosolyodtam el, majd kihúztam a telefonom a zsebemből, hogy felhívjam Tomot.
Természetesen igent mondott. Bármit megenne értem, és mivel tudja, mennyire fontos nekem Rach, ezért vele is nagyon kedves. Ezért szeretem őt annyira már évek óta és ezen semmi nem tud változtatni.

Megebédeltünk majd visszamentünk a lakásunkra. Közel volt az egyetemhez, így egy-kettő ottvoltunk. Én gyorsan felvettem egy kényelmesebb ruházatot, miközben Rach a telefonján böngészett valamit.
- Mit nézel annyira? - kérdeztem miközben a tükörben próbáltam a katasztrofális hajamból alkotni valamit. Végül csak lófarokba kötöttem.
- Letöltöttem egy randi-appot és jobbnál jobb pasikat dob - válaszolta, de nem nézett fel, motorikusan húzogatta ujját a képernyőn.
- Jajj te lány - forgattam a szemem, de ennyiben hagytam. Már megszokhattam volna az ilyet tőle.
Gyorsan bepakoltam a legfontosabb dolgokat a tornatáskámba, telefonomat a zsebembe nyomtam, elköszöntem Rach-től és már indultam is. Az állatok nem várnak.
...
Kivéve ha otthagyod a fülhallgatódat. Az nélkül sehova nem megyek, így gyorsan visszaszaladtam érte és már ott sem voltam. Rach szerintem ebből semmit nem vett észre egyébként, mert még mindig a telefonjával babrált.

Gyalog mentem a menhelyre, mint mindig. Közel van szerencsére, így nem kell sokat sétálnom odáig.
Épp befordultam a sarkon amikor valaki belém ütközött.
- Elnézést - mormogta az idegen.
A pulcsija kapusznija a fejére volt húzva, így az arcát nem láthattam, de a hangjából ítélve nem lehetett nagyon idős.
- Nem gond - vontam vállat majd továbbindultam volna, de a férfi tovább nézett.
- Mi az? - horkantam föl és kivettem a fülhallgatóimat, hátha mond valamit, de csak bámult.
- Ömm... Semmi, bocsánat - hebegte zavarodottan. Szemébe húzta a kissé lecsúszott sityakját majd zsebre vágta a kezét és hosszú léptekkel elindult abba az irányba, amerről jöttem.
Fogalmam sem volt, mi ütött belé, vagy, hogy mit látott rajtam, de nem is igazán foglalkoztam vele.
Alig vártam, hogy megérkezzek a menhelyre. Akármilyen problémám vagy bajom is volt, ahogy beléptem a kapun, mindet elfelejtettem. És persze ez most is így volt. Végigsétáltam a ketrecek között, egyenesen a legutolsó ajtóhoz siettem. Hunter már tudta, hogy jövök, felugrott és a farkát csóválva várt. Kinyitottam a zárat és abban a pillanatban leterített.
Huter egy óriási fekete farkaskutya gyönyörűséges kék szemekkel. Már amióta elkezdtem itt dolgozni, tudom, hogy örökbe fogom őt fogadni. Mivel Rach nem igazán viselné el ha lenne még egy négylábú lakótársa is, várok, amíg találunk Tommal egy megfelelő házat.
- Hát szia babám - dögönyöztem meg Huntert, mikor végre vette a fáradságot és leszállt rólam. - Már vártál ugye? - mosolyogtam.
Hunter ugatott egyet majd a lábamhoz dörgölődzött. Mi ez, ha nem igaz szeretet?
Még mindig a kutyus fejét simogattam, amikor az udvar végéből meghallottam Ms.Dennard hangját.
-  Szia Lucy - intett oda - Hunter már várt, egész délelőtt a kaput nézte - mosolyodott el.
Ms.Dennard a 40-es évei közepében járhat. Erős testalkatú, barna, göndör hajú nő. Még nem találta meg az igazit, azért nem házasodott meg. Legalábbis mindig mindenkinek ezt mondja. Ő a menhely tulajdonosa.
- Jó napot Ms.Dennard - köszöntem, majd megpróbáltam felállni, de persze Hunter ezt nem nézte jó szemmel. Egyfolytában ugrált, mint egy nyúl.
- Na jó, azt hiszem itt az ideje, hogy visszamenj a ketrecedbe - határoztam el, majd rácsuktam Hunterre az ajtót. Nehezemre esett minden egyes alkalom, amikor ezt kellett tennem. Legszívesebben végig magam mellett tartottam volna, de persze akkor kettőt sem tudtam volna lépni tőle.
- Volt ma valaki? - léptem közelebb Ms.Dennardhoz.
A tulajdonos felsóhajtott, majd ingatni kezdte a fejét.
- Megint senki - felelte.
Hiába, szép dolog az állatmenhely, de be kell ismernünk, a legtöbb ember ha kis kedvencet szeretne, először a kisállatkereskedésbe vezet az útja. A menhelyi kutyák vagy cicák legtöbbje itt is marad élete végéig. Pedig ők a leghálásabb állatok a világon. A legutolsó elvitt kutya szerencsés tulajdonosa egy 8 éves kislány lett. Gracie bejött a szüleivel, végigsétált a ketrecek között, minden ajtónál elidőzött egy kicsit.
- Milyen aranyosak - ragyogott fel a szeme mikor már harmadszorra nézte meg az újonnan született corgiekat.
Tovább sétált és a másik oldalról halk ugatást hallott. Cleo volt az, egy beagle, akinek hiányzott az egyik lába. Az utcán találták elütve, a gázoló rá sem hederített, otthagyta. A megtalálói elvitték az állatorvoshoz, onann pedig ide került. Amióta ittvan még nem hallottam őt ugatni, de még nyüszíteni sem. Most pedig olyan csillogó szemekket nézett Garcie-re, mintha a megváltót látná benne. Bizonyos értelemben így is volt.
Gracie megfordult, és odalépett Cleohoz. Tudtam, mi fog történni, így nem is haboztam, kinyitottam a ketrec ajtaját és abban a pillanatban Cleo kiugrált három megmaradt lábán a kislány felé. Gracie leguggolt és hagyta, hogy a kutyus megnyalogassa az arcát.
- Anya - lihegte kipirosodott arccal, - őt kérem!
Szülei egymásra mosolyogtak, anyukája szemében örömkönnyeket is láttam. Elvitték Cleot és még az autóból is lehetett hallani a kutyus örömteli vakkantásait.
- Kitakarítod a ketreceket? - zökkentett ki gondolataimból Ms.Dennard.
- Persze - indultam a szerszámokért.
Ms.D visszament az udvar túlsó végébe és folytatta az eddig végzett munkáját.
Nekiálltam a ketrecek kipucolásának. Mikor már a fele munkával meg is voltam, fura érzésem támadt. Biztos voltam, hogy a tarkómon felállnak a kis szőrszálak, mint amikor kiráz a hideg. Úgy éreztem, mintha valaki figyelne engem. Megfordultam és egy alakot láttam a kerítésen kívül. Magas volt, sötét ruhát viselt és a kapucnija a szemébe volt húzva. Ahogy észre vette, hogy figyelem, elfordult és elindult az utcán. Most aztán tényleg kirázott a hideg. A pulcsija hátulján pontosan az a logó volt, mint amelyik azén a srácén, akivel idefele jövet összeütköztem. Reszkető kézzel fogtam meg a lapátot és folytattam a munkát.
Hunter mintha tudta volna, hogy valami baj van, elkezdett nyüszíteni a ketrecében így odamentem hozzá és adtam neki pár jutalomfalatkát a kedvenc fajtájából. Megcsóválta a farkát és elkezdte ropogtatni az ételt, mintha mi sem történt volna. Én persze nem felejtettem el a furcsa pasast és egészen addig ezen kattogott az agyam, amíg haza nem értem és megláttam, hogy Tom és Rach épp akkor szállnak ki az autóból.