A démon, a sárkány és a három holló (Csillagok Városa #1)

Prológus

2001. Szeptember 11.

Igrawan Köztársaság, Azroth, Azorath Kolostora

A gyerek két hónappal korábban született a kelleténél, nem volt idő felkészülni az esetleges veszélyekre. Arella már két napja vajúdott a kicsivel, Mansara már-már attól tartott, nem éli túl egyikőjük sem. Bár lehet, hogy jobb lett volna mindenkinek úgy – suhant át az agyán egy kósza gondolat, de gyorsan elhessegette, nehogy a mérgező gondolat megfertőzze az auráját.

Nyolc druida volt jelen a szülésnél, de Mansarán kívül a másik hét csak azért surranhatott be a szobába, mert kíváncsiak voltak. Azorath druidái sosem segédkeztek szüléseknél, papnők voltak bezárkózva egy kolostorba, nem karitatív apácák.

Mansara nem volt öreg a maga huszonkilenc évével, de jócskán a legidősebb a jelenlévők közül – az utána következő legidősebb druida is csak huszonöt volt, a legfiatalabb meg tizenhét, és a kismama, Arella sem töltötte még be a húszat. Bolond gyermek – füstölgött magában Mansara, és megtörölte hosszú fehér köpenye ujjával izzadó homlokát. – Mégis hogy dőlhetett egy másvilágról érkező férfinak?

Órákkal később még mindig ugyanott tartottak, ahol előtte, mintha a gyerek szándékosan szórakozna az anyjával és a már hullafáradt Mansarával. Az utóbbi két napban a maradék hét druida néhanapján el-elbóbiskolt a földön vagy a székeken, papnőkhöz egyáltalán nem illő módon. Csak akkor kezdték el keltegetni egymást, amikor úgy tűnt, a baba tényleg megszületik.

– Főpapnő – szólította meg halkan az egyik druida Mansarát, mire a nő ijedtében összerezzent. – Biztosan nem akar lepihenni egy keveset? Három napja ébren van...

– Majd pihenek a sírban – vágta rá Mansara feszülten. Az alváshiány ingerültté tette és a figyelme is néha lelankadt, de nem engedte, hogy ez befolyásolja a munkáját. – Hozzatok még meleg vizet, hátha attól javul a helyzet.

Itt pihenésre egyedül az anyának lesz joga, ha túl leszünk ezen – gondolta, és fáradtan felsóhajtott. Hideg vízbe áztatott kendővel megtörölgette Arella homlokát, aki ebben a pillanatban megragadta Mansara karját, majd' elszorítva benne a vérkeringést. Az összes izma befeszült, és felüvöltött fájdalmában, úgy ahogy csak a szülő nők szoktak.

– Vedd át – parancsolt rá az egyik meghökkent druidára, és kitépte a karját Arella kezéből. Odasietett az ágy végébe, és vetett egy gyors pillantást a hálóing alá. – Jól van, Arella – mondta, és a lány tekintetét kereste, sikertelenül. – Toljon erősen, mindjárt megvan, már nincs sok hátra.

Igaza volt, ezek után a baba gond nélkül kibújt. Mansara mozgósította a köré gyűlt druidákat. Gyorsan elnyisszantotta a köldökzsinórt, megtörölgette a gyereket és rábízta az egyik druidára, hogy fürdesse meg.

– Gratulálok, Arella – rogyott le a nő a fiatal anya mellé megkönnyebbülten. – Egészséges kislány. Kicsi, de egészséges.

– Hallom – dőlt hátra Arella az ágyon fáradtan mosolyogva, úgy hallgatva a gyereksírást, mintha annál szebb muzsika nem is létezne.

Ekkor az alig tizenhét éves druida – ha Mansara jól emlékezett, Primula volt a neve – összeesett a sarokban. Először mindenki azt hitte, csak a fáradságtól, így hát nem törődtek vele, az egyik társa csak behúzta a sarokba, hadd aludjon. Mansara sem izgatta magát a dolog miatt, már hunyta volna be a szemét, hogy egy kicsit lenyugtathassa felborzolódott idegeit, amikor ijedt sikolyok töltötték be az apró szobát.

– Főpapnő – szólalt meg az egyik szerzetesnő remegő hangon. – Beszél... lát valamit, azt hiszem.

Mansara szeme azonnal felpattant, és odaviharzott a fektében rángatózó papnőhöz. Óvatosan a hátára fordította, miközben az magában motyogott, és a szeme magnézium módjára fehéren izzott. Mansarának erősen kellett koncentrálnia, hogy megértse a halk beszédet.