Hollók konferenciája (Csillagok Városa #1)

1. A köpenyes nők

2017. október, New York, New York

Egy csoport fehér köpenyes nő állt az anyja fölött.

Rovenának csengett a füle. A fájdalom még nem jutott el az agyáig, de biztos volt benne, hogy az egyik lába nem olyan szögben áll, mint kellene. Égett gumiabroncs szaga szökött az orrába, és ahogy kezdett minden előbukkanni a homályból, valahol az elméjének egy apró szegletében azon töprengett, hogy miért fekszik a nedves aszfalton. A föld kellemesen hűvös volt eleinte, aztán vacogni kezdett. Nagy nehezen beszívta a levegőt, majd kifújta.

Még mindig nem fájt semmije. Nem fájnia kéne egy autóbalesetnek? Vagy a fájdalom csak később jön? Mintha tanult volna valami olyasmiről, hogy az adrenalin blokkolja a fájdalom érzését az agyban. Vagy valami ilyesmit.

A pocsolyákban visszaverődött egy menőautó jelzőfényének piros-kék villogása. A köpenyes alakok rá se hederítettek, helyette egymás közt susmogtak, és a földön fekvő anyját vizslatták. Rovena ki tudta venni, hogy mindegyik egy hosszú nyelű bárdot tart a kezében, ami kétségkívül szokatlan látvány volt, még New Yorkban is. Kissé a Kluklux Klánra emlékeztették őt a földet söprő fehér köpenyek, vagy az apácákra.

Az anyja nem volt magánál. Rovena nem látta az arcát, de a feje alatt vértócsa gyűlt össze, a végtagjai groteszk pozícióban feküdtek a teste mellett, fekete haja szinte beleolvadt az aszfaltba, ahogy szétterült körülötte.

Mindig irigyelte az anyja haját; olyan szép sűrű volt és hullámos, ellenben az ő fejre lapuló kevéske, szögegyenes tincseivel. Igazából mindent irigyelt az anyjában: a tejeskávészínű bőrét, a magas, sudár alkatát, a meleg, fekete szemét. Az anyja szép volt, ellenben Rovenával.

– Mi legyen a lánnyal? – kérdezte az egyik. Rovenának volt egy olyan érzése hogy róla beszélnek.

– Nem vihetjük el – válaszolta egy másik. Mindegyik Rovena irányába fordult. Ugyanolyan sötét hajuk volt, mint az anyjának.

– Él. És magánál van – állapította meg az, aki először megszólalt. Rovena enyhe csalódottságot vélt hallani a hangjában.

A nő néhány lépéssel előtte termett. Rovena látóterébe került a cipője – egyszerű bőrsaru, ügyetlenül összeöltögetve, bőrszíjakkal rögzítve a nő lábához. A köpeny alatt hosszú fehér csuhát viselt.

Rovena nagy küzdelmek árán elfordította a fejét, hogy a nő arcába nézhessen. Tömény undort látott rajta. A lány szólni akart, de a szája nem engedelmeskedett, csak egy fájdalmas nyögés hagyta el a torkát. Meg akarta kérdezni, hogy az anyja él-e még, hogy jól van-e, de nem volt hozzá ereje.

– Meg kellett volna halnod – mondta a nő. – Meg se kellett volna születned.

Belerúgott Rovena bordáiba. Egy reccsenés, majd tompa fájdalom hasított Rovena oldalába. Kiszorult a levegő a tüdejéből, megpróbált lélegezni, de mintha kést döftek volna a bordái közé minden lélegzetvétellel. Hirtelen elárasztotta a fájdalom, nem tudta megmondani hol ér véget ő és hol a kín. Felnyögött még egyszer.

Itt vagyok. Minden rendben lesz – hallott egy férfihangot hirtelen. A fejét nem merte megfordítani, de a szemével keresni kezdte a hang forrását. Nem látott semmit.

A többi nő is köré gyűlt. Mindegyikük arcán ugyanaz az undor tükröződött, mint az elsőén.

– Megölhetnénk – szólalt meg egy harmadik, aki korábban csendben maradt. – Azt kellett volna tennünk a legelején.

– Nem szabad – válaszolta az első. – Most már késő.

Letérdelt Rovena elé. Szép arca volt, már-már ijesztően szép. Megérintette Rovena homlokát.

Nem fogsz emlékezni semmire – Rovena hallotta a nő hangját, de nem látta a száját mozogni. – El fogsz felejteni mindent.

Tarts ki – a férfi hangja volt az utolsó, amit Rovena hallott, mielőtt magába rántotta a sötétség.