Vanilla Baby

Habcsók

Rhea egyenes haja most laza hullámokban omlott a vállára, a fehér csat pedig ügyesen megakadályozta, hogy a lágy loknik a szemébe hulljanak. Még sosem érezte magát ilyen szépnek. Illetve... Talán az előző esküvője napján, de erre most nem akart gondolni.

Mostantól minden más lesz.

Ez a házasság más lesz.

Mell alatt húzott ruháján elegánsan ült meg az világoskék selyemszalag, amit anyjával közösen választottak az alkalomra. Kicsit meghízott az utóbbi időszakban, talán a stressz lehetett az oka, de egyáltalán nem bánta. Az időnként előforduló szédülés és hányás aggasztotta egy kicsit, de most teljesen egészségesnek érezte magát. A hosszú, lágy redőkben aláhulló ruha így is csodásan állt rajta. Halvány sminket viselt. Nem is volt szüksége többre. Nem szeretett volna más menyasszonyok gyakran elkövetett hibájába esni. Azt akarta, hogy a szerettei azért felismerjék őt ezen a fontos napon. 

Tudta, hogy hamarosan indulnia kell. Odakint már csak rá várnak. Nélküle nem kezdődhet el a ceremónia, mégis szüksége volt erre a pár percre a tükör előtt. Egyedül.

A barátnői cinkosan egymásra mosolyogtak, majd viháncolva kisiettek az ajtón.

- Nem szabad sírni, különben csúnya lesz a sminked! - intették még utoljára.

Ameddig csak a sminkem lesz csúnya, addig nincs baj. Az könnyen kijavítható.

Kíváncsian figyelte magát a tükörben. Mosolyogni próbált. Nem akarta, hogy lássák rajta, inkább sírni volna kedve, és nem örömében. Dühös volt magára.

Ez egy boldog nap kéne, hogy legyen.

Tisztában volt vele, hogy teljesen lehetetlen gondolatok járnak a fejében. Nem normális, hogy pár perccel a saját esküvője kezdete előtt is azon izgul, hogy vajon az exférje ott fog-e ülni a tömött sorok egyikében. Nem tudta volna pontosan meghatározni még maga előtt se, hogy miért is hívta meg valójában Jint az esküvőjére... Ahogy abban sem volt biztos, hogy mit fog jelenteni, ha végül mégis távol marad. Talán csak látni akarta egy pillanatra, hogy Jinnek is fáj ez az egész... 

Ilyen gyerekes lenne?

Jin, vajon ezúttal őt választja?

Nem tehetett róla, de egyre a Jungkookkal való utolsó beszélgetésének a szavait hallotta visszhangozni a fejében. Sosem mert erről a látogatásról beszélni senkinek. Néha még maga se hitte el, hogy megtörtént. Ahogy azt sem, hogy Jungkook valóban halott lenne.

***

Mintha csak tegnap történt volna. Havas eső esett akkor éjjel, undorító, szürkés latyakot hagyva az utcákon, amikor Jungkook csapzottan, és valószínűleg valamilyen tudatmódosító szer hatása alatt állva, éjfél körül becsöngetett hozzájuk.  Rhea ekkoriban Hoseokkal, az egyik meleg csoporttársával lakott együtt, de a vidám, vörös hajú fiúnak valamiért haza kellett utaznia a családjához, úgyhogy egyedül nyitott ajtót. Jungkookot látva nagyon megijedt, mégis azonnal beeresztette a bizonytalanul az ajtófélfának dőlő fiút. Segíteni akart rajta. Nem volt hülye, tudta, hogy a másik már a kezdetektől mérhetetlen ellenszenvet érzett iránta, de abban a pillanatban ez nem tudta érdekelni. Aggódott. Tisztában volt vele, hogy Jungkooknak korábban akadtak problémái az alkohollal és esetenként a drogokat se vetette meg, de mióta Jinnel kibékültek, aki kifizette a fiatalabb helyett az elvonót, Rhea és Jin is úgy tudta, hogy azóta nem nyúlt a szerekhez. Ez volt az egyik feltétele a kibékülésüknek. Jin legalábbis valami ilyesmit említett erről korábban. Lassan a fotelhez támogatta a látszólag teljesen magánkívüli állapotban lévő fiút. Már épp elindult volna valami törölközőért, és meleg ruháért, amikor Jungkook hangja megállította.