BTS World történetek 6.: Ha szólít a szív (Hoseok os.)

Ha szólít a szív (Hoseok os.)

Imádom az állatokat. Kiskoromban az apám elvitt egy menhelyre, és a szívem facsarodott össze, a sok magányos kutya és macska láttán. Ahogy a szemeikben ott csillogott a remény, hogy talán most ő érte jöttek.

Sosem értettem azokat az embereket, akik eldobják maguktól őket. Ők ránk vannak utalva, mi vagyunk felelősek értük, és ők cserébe megannyi szeretett adnak nekünk. Akkor döntöttem el, hogy állatorvos szeretnék lenni, hogy meg akarok tenni értük mindent.

Aztán ahogy az évek teltek felettem, baráti társaságból, baráti társaságba csöppentem, úgy változott az érdeklődési köröm, viszont az állatok iránti szeretettem mit sem csökkent.

Magányos vagyok, és nekem ők adnak erőt, hogy folytassam. Annyit próbálkoztam már az életem során, kerestem a szerelmet és semmi mást nem kaptam csak jó nagy adag pofonvágást. A magány rángatott bele a pokoli kapcsolatokba. Egy lánnyal azért szakítottam, mert egyszerűen gyűlölte az állatokat. Vannak ilyen emberek, de azok nem hozzám valók. Mikor végre a szerelem beragyogta az életemet a világ sokkal szebbé vált. Megtaláltam az utamat, nem a hivatásomat, csak az utat, mely boldoggá tett, és az a tánc volt. Versenyeken vettem részt, a testem különleges módon válaszolt a zene ritmusára, néha úgy éreztem, hogy nem is én irányítok. Az egyik ilyen verseny sodorta az életembe azt a tüneményt, aki beragyogta a lelkem, Jiwon.

Csokoládé hajzuhataga lágyan borította be a hátát, karcsú teste számomra mérhetetlenül törékeny volt. Őrülten szerelmes lettem belé. Együtt jött velem a menhelyekre önkénteskedni, és ő kezdett a fülembe duruzsolni, hogy nem azt a hivatást választottam, ami igazán nekem való. Szerinte nekem nem orvosnak, hanem táncosnak kéne mennem. Az egyetem mellett is külön tánciskolába jártam, és minél többet mondogatta nekem, én annál inkább kezdtem magamban kételkedni. Jó úton járok? Tényleg ez az életem célja? Vajon csak Jiwon hangja miatt érzem úgy, hogy valami hiányzik az életemből, hogy valami kifordult önmagából? Számtalan kérdés cikázott naphosszokat a fejemben, és mikor vele voltam, ahogy gyönyörű testét bevontam, és a csodálatos haja elterült a párnáimon, akkor minden döntésem annyira egyszerűnek látszott.

Érte terveztem felhagyni az egyetemmel, és mikor én ezt eldöntöttem, siettem vissza a kollégiumi szobámba, hogy megosszam a szerelmemmel a jó hírt. Tudtam, hogy rám vár, tudtam, hogy büszke lesz rám, mert végre döntésre jutottam. Táncos lesz belőlem. Szívem tele reménnyel és boldogsággal lépte át a szoba küszöbét, de ami fogadott... még most is belekönnyezem, pedig itt állok az állatkórházban, éppen egy kutya élete felett döntenek. Az én szemeim előtt újra bevillan Jiwon élvezettel teli arca, ahogy ott ül a szobatársam ölében, és félreérthetetlen hangok tölti be a helyiséget.

Nézem ezt a törékeny jószágot, aki reszket, és az orvos döntött. Nincs esélye a gyógyulásra. Gyakornok vagyok, de tudom, hogy nem hozhatunk meg ilyen döntést. Lehet neki szép élete, még ha már rövid is. Miért nem adunk egy esélyt neki? Mintha elborult volna az agyam, csak felkaptam a kutyát a tű elől, és kirohantam vele az épületből.

- Jung Ho Seok! – hallottam a nevem, de nem álltam meg – Azonnal állj meg, és hozd vissza azt a kutyát!

- Nem, nem hagyom, hogy elaltassák! – erősebben szorította a kutyát, akik remegve bújt oltalmazó karjaim közé.

- Ha nem hozod vissza, többé nincs keresni valód az állatkórházban! – üvöltötte a főorvos. Éppen hátrafordultam, így nem vettem észre az előttem ácsorgó magas fiút. Nem volt szándékos, de erősen nekirohantam. Tekintetünk találkozott, majd egy koppanás, és egy jelvény zuhant a lábam elé. Rendőr, remek!

- El... elnézést – mondtam. Hirtelen a srác annyira ismerősnek tűnt, mintha már találkoztunk volna. Mintha hozzá bármikor fordulhatnék segítségért, de lehet, hogy a rendőri kisugárzása zavarta össze az érzékeimet. – Nem loptam a kutyát – mentettem magam. Mi van, ha letartóztat?