Hol voltál? (Különlegesek tábora 1.)

Szexi izmok

Na sziasztok ez lenne a legújabb könyvem, amit bizony ti szavaztatok meg hatalmas fölénnyel. Remélem tetszeni fog nektek. Első benyomást a sztoriról pedig írjátok meg kommentben, mert szeretek beszélgetni az olvasóimmal, szóval kérdezni is lehet bátran😏💛

Édesanyám szürke Volvója lassítva fordult be a jól ismert tábor parkolójába. Izgatottan mocorogtam az anyósülésen, noha már ötödjére töltöttem itt a nyár utolsó egy hónapját. Anyukám ahogy rám nézett elmosolyodott, ezek szerint neki is feltűnt boldog nyugtalanságom. A bejárat egy hatalmas vaskapu volt, ami elsőre ijesztőnek tűnhetett volna, de igazából megvédett minket a sok kíváncsi szemtől, hisz aligha lehetett bárhol is belátni. A bejutáshoz is ismerned kellett a kaputelefon kódját , így plusz egy biztonsági intézkedés is volt már rögtön az ajtónál. A biztonságra ugyanis nekünk hatalmas szükségünk volt. Majdnem teljesen átlagos tinik voltunk, egy kis szupererővel. A hiedelmekkel ellentétben nem volt sem szárnyunk, ugyanúgy festettünk külsőre, mint mindenki más és sajnos teleportálni sem tudtunk. Voltak viszont egyéb furcsa képességeink, amik egy halandó számára ijesztőnek vagy irigyelnivalónak tűnhettek. Éppen ezért nem is villoghattunk velük sehol, kivéve itt a táborban és ezért is vártam már annyira, hogy újra megnyissa kapuit a Különlegesek tábora. De természetesen ez csak az egyik ok volt, a másik jelentős volt a társaság. Az évek során jó néhány jóbarátot megismertem itt, ha már rendes körülmények között a barátkozás nem az erősségem a képességem miatt, ugyanis a közelemben senki sem tud hazudni, ahogy én magam is képtelen vagyok rá. A közelemben az emberek igen hamar kikotyogták legféltettebb titkukat és azt sem tudták leplezni, ha nem tetszett nekik valami. Kellemetlen dolog, mikor a barátnőd megkérdezi tőled, hogy jól áll-e neki egy ruha és ahelyett, hogy azt válaszolnád igen remekül áll, helyette kibököd, hogy nem, rémesen kövérít. Édesanyám szerint aranyos a képességem, véleményem szerint életeket megkeserítő. Itt a táborban sem tudtam elrejteni a képességem, de itt legalább tudtak róla az emberek, így kevésbé sértődtek meg rajta, ha találkoztak a kendőzetlen igazsággal. Az elmúlt évek során megtanultam visszafogni a képességem mások között, hála a tábornak, viszont, ha ideges vagy izgatott voltam egyszerűen képtelen voltam tartani a kontrollt, így ezen volt még mit csiszolni, viszont ennek ellenére is messziről megéreztem ha valaki hazudik. Négy éve ismerkedtem meg Krissel, két éve pedig Clarie is csatlakozott az addigi duónkhoz, így voltunk mi hárman legjobb barátok. Sajnálatos módon mindketten messze éltek tőlem, így csak ritkán tudtunk találkozni. Azonban a tábor egy hónap szórakozást is jelentett a gyakorlás mellett.  Miközben a vaskaput figyeltem anya kiemelte a bőröndömet a csomagtartóból és lehelyezte mellém a kavicsos útra. Apától és a kis Masontől már otthon elbúcsúztam. Apa halandó létére nem láthatta a tábort, hiába volt tisztába a különlegesek létezésével, az öcsém pedig alig egy éves így az út bizonyára túl hosszú lett volna neki. Anyukám is különleges ahogy a biológiai apám is az volt, ő viszont nagyon régóta nem él. Anyám újra férjhez ment és boldog házasságban él lassan 6 éve Finnel a nevelőapámmal. Szerelmük gyümölcse természetesen a kis Mason. 
-Idáig jöhettem veled Marlee - nézett le rám anyu.
Bólintottam jelezve, hogy tudom. A táborba már csak én mehettem be, nem mintha anyu annyira akart volna, tudta, hogy jó helyen vagyok és vigyáznak rám,  na meg hogy jól érzem magam és neki éppen ennyi elég. 
-Tudom anyu, csak ne lenne ennyi cuccom megint megszakadok majd mire a faházhoz érek - vágtam elgyötört képet, mire anyu csak nevetett és feladta a vállamra az utazótáskámat. 
Ha valaki rámnézett volna, ahogy a csomagjaimmal álldogálok, biztosan azt gondolta volna, hogy költözni készülök, de végülis így is volt. Egy hónap igencsak hosszú idő, főleg ha az ember annyira odavan a ruhákért, mint jómagam. Egy hatalmas bőrönd álldogált mellettem a vállamon a talán annál is súlyosabb utazótáskám, a szabad kezemben pedig a telefonom tartottam. 
-Na de azt hiszem, jobb lesz, ha minnél hamarabb beverekedem magam a táborba, mielőtt a térdeim megrogynak a súly alatt -mondtam halványan mosolyogva.
-Rendben, légy jó és ne felejts el néha felhívni minket a tábor során.- Mindeközben megpuszilta kissé kipirult arcomat.
-Ígérem úgy lesz, hiányozni fogtok - öleltem meg esetlenül.
Anyu még utoljára végigmért, majd visszafelé indult a kocsihoz én pedig nagy nehezen elindultam a kapu felé, magam után vonszolva a bőröndömet. Viszont szokás szerint a kapunál visszanéztem, ő pedig a kocsi mellől integetett nekem. Nem akartam elérzékenyülni, mint régen mikor hátra kellett hagynom anyát, így hát a kaputelefonhoz léptem. Egyszerű számkódos zár volt, annyi különbséggel, hogy a számok minden használat után új helyre kerültek. Beütöttem a mára már jól ismert kombinációt, a 080731-et. A kód talán jelentéktelen lehetett volna valakinek aki nem ebben a körben mozog, de mi tudtuk hogy az első tábor elstartolását jelzi,1908 július 31.-ét. Ahhoz képest az idei már a 111. tábor. A kapu pittyegő hangot adott, majd lassan kitárulkozott előttem. Gyorsan besiettem, hisz nem marad sokáig nyitva, természetesen. A bejárat túloldalán szokás szerint Ana várt a portás. A bőröndömet letámasztottam, majd mosolyogva léptem oda a negyvenes éveiben járó nőhöz. Mikor meglátott felderült az arca és mosolyogva üdvözölt.
-Ó de jó, hogy látlak Marlee , reméltem idén is csatlakozol hozzánk - trillázta.
Már megszokta, hogy mi a helyzet velem és az igazsággal így nem is nagyon próbálkozott volna hazudni, ami jó tekintve,  hogy biztos lehettem benne, valóban örül nekem.
-Ki nem hagytam volna Ana, semmi pénzért sem - vigyorogtam vissza.
Közben lefirkantottam a papírra a nevemet,  hogy jelezzem megérkeztem. 
-Idén a 31-es a ti házatok, és ahogy tavaly jeleztétek Krissel és Clarievel kerültél egy szobába - nézett fel a papírjaiból.
-Köszönöm.- Mosolyogtam,  miközben a szememmel átfutottam a papírt újra,  hogy lássam megérkeztek-e már a lányok.
Ahogy láttam Clarie már elfoglalta a házat, viszont Kriss még nem jelentkezett be. Gondolom szokás szerint késik. 
-Akkor majd még összefutunk Marlee érezd jól magad idén is, aztán csak óvatosan - búcsúzott nevetve Ana.
-Meglesz, meglesz . - Szóltam át már a vállam felett, újra elkapva nehéz csomagom fogantyúját. 
Nagyon fullos házat kaptunk a lányokkal, az egyetlen baj az volt vele, hogy piszok messze volt a bejárattól. Ez valahol előnyt is jelentett, hiszen a kisebbeket , jelen esetben a 10-12 éveseket, mindig közel a főkapuhoz helyezik el, azért, hogy szem előtt legyenek, viszont most odáig el is kellett cipelni a cuccomat. Egy hatalmas sóhaj után nekiveselkedtem, hogy a poros úton húzva a bőröndömet eljussak a kijelölt házig, ahol már ott várt bizonyára az egyik legjobb barátnőm. Körübelül 5 házig jutottam, mikor a sporttáska lecsúszott a vállamról és a porba zuhant. Kissé idegesen fújtatva hajoltam le érte, de közben meg a bőröndöm dőlt el és puffant egy nagyot.
-Na jó ez nem igaz - motyogtam kissé hangosan.
-Segíthetek, esetleg? - kérdezte egy ismeretlen hang.
Megpördültem arra az irányba, ahonnan a hangot véltem hallani. Feljebb kellett emelnem a fejemet, hogy lássam az illető arcát is, ne csak a mellkasát fixírozzam. Egy velem egykorú,  vagy talán egy évvel idősebb srác nézett vissza rám. Elsőnek össze kellett szorítanom a számat, nehogy kibökjem az első gondolatot ami eszembe jutott, amikor megláttam. Kétségtelenül ő volt a legjóképűbb srác aki itt valaha is megfordult, még a nyál is összefutott a számba, ahogy ajkaira tévedt a tekintetem.Kérdésére csak beleegyezően bólintottam. Igazából nem szerettem segítséget kérni, de most az tűnt a legjobb lehetőségnek és a legbiztonságosabbnak . Könnyűszerrel átdobta a vállán a mázsás sporttáskámat a bőröndért pedig lazán lehajolt. 
-Köszönöm -böktem ki végre, ahogy illik.
Mosolyogva bólintott, szája szegletében mintha egy csintalan vigyor bujkált volna.
-Amúgy Ahren vagyok - nézett le rám, majd megindult a jó irányba.
Érdekelt volna, honnan tudta pontosan hova kell mennie, de nem kérdeztem rá.
-Marlee - mutatkoztam be én is.
Sétálás közben, így hogy lényegesebben kevesebb cucc volt nálam jobban szemügyre tudtam venni Ahrent.
Erős és íves állkapocscsontja volt, széles vállai és izmos karjai. Tipikus sportoló alkat. Az arca pedig abszolút vászonra való volt, de kételkedtem benne, hogy ezeket a vonásokat élethűen vissza lehetne-e adni. Bámészkodás közben egyszer csak arra lettem figyelmes hogy megáll mellettem és a házra néz. Pont a 31-es előtt álltunk, ahová jönnöm kellett. Újra felmerült bennem az előző kérdés vajon honnan tudta. Lehet, hogy hallotta, ahogy Anaval beszélek? 
-Itt is vagyunk, innen menni fog már? - kérdezte lenézve rám és most tagadhatatlanul mosolygott. 
Szerettem volna, hogy segítségemre legyen még, de az igazság az volt, hogy innen már megoldom magam is, így hát nem hazudhattam,még a saját érdekemben sem.
-Igen, köszönöm, nem volt nagyon nehéz? - kérdeztem lenézve a csomagjaimra.
-Nem, egyáltalán nem - somolygott.
-Mondjuk ilyen szexi izmokkal nekem is menne - böktem ki majd a szemem elé kaptam a kezem zavaromban.
Megint nem tudtam parancsolni a képességemnek és elszóltam magam. Azt hittem majd elandalog mellőlem csendben, de helyette hangosan és jóízűen felnevetett. Furcsálva vettem el a kezemet az arcom elől és érdeklődve néztem rá.
-Köszi Marlee,  ez jólesett, noha így még senki nem indított nálam- mondta továbbra is nevetve.
-Ne nevess már ki, tök kínos -mondtam fülig pirulva, mire nevetése egy vigyorra korlátozódott. 
-Ne aggódj Marlee nem téma - vigyorgott majd elköszönt és bement a szomszéd házba.
Ebben a pillanatban pedig kilépett Clarie a miénkből és harsányan felnevetett ő is.
-Na te meg aztán végképp ne nevess -mutattam rá nevetve.
Ekkor mindkettőnkből  kitört a jóízű nevetés.