Jin bakancsa alatt ropogott a hó, ahogy a temető felé igyekezett. A hideg pirosra csípte az arcát, lehelete meglátszott a fagyos levegőben. Tenyereit időnként fázósan dörzsölte össze, ahogy egyre közeledett az úti célja felé. Elfelejtett kesztyűt hozni magával. A helyzet rosszabbodott, miután megvette a csokrot a bejáratnál. Nem rázogathatta többé a kezeit, ettől kezdve vigyáznia kellett, nehogy összetörje a virágokat, amiket a barátjának vett. Nem volt igazán szomorú. Nosztalgikus hangulatba került.
Busan. Ahol annyi mindent átéltek Jungkookkal.
Örült, hogy volt ereje kihagyni az esküvőt. Feladta. Végre végleg képes volt feladni. Yoongi is megnyugodhat. Elmosolyodott, ahogy eszébe jutott a terapeutája.
Tényleg rendes ember.
Jin újabban igyekezett jobban uralkodni az érzelmein, így az utóbbi pár alkalommal már nem futva távozott a "Doki" rendelőjéből. Talán nevetségesnek hangozhatott, de Jin erre határozottan büszke volt. Egyszer véletlenül még a kedvenc kávézójában is összetalálkoztak a különc pszichológussal és amíg Yoonginak kihozták a kávéját, még a kedvenc verseikről is eltársalogtak. A milliomos boldog volt, hogy sikerült fesztelenül elbeszélgetniük, bár valahogy furcsának találta civilben látni az ezüsthajú férfit. Habár ez nem terápia volt, mégis úgy érezte, hogy Yoongi nem véletlenül ajánlotta neki egy ráadásul nem is koreai, hanem egy magyar költő, Babiczky Tibor versét.
Hogy is volt?
Jinnek annyira tetszett a szöveg, hogy még fejből is tudta idézni a kedvenc sorait.
"Felriadtam tegnap éjszaka. Talán
repülőgép zaja volt, talán a pokol
nyílt meg álmaimban nem tudom.
[...]
Felültem az ágyban te aludtál s hirtelen
nem ismertem a házam. És csak
hallgattam, ahogyan kusza szívdobogásom
elvegyül egy másik, egy valódi álom
szuszogó hangjaival.
És akkor már tudtam, hogy nem pokol és nem
repülőgép, tudtam, hogy egyszerűen csak
hazaértem legbelül és megriasztott
ez az ismeretlen és régóta várt érkezés,
hogy nekem most már csak így,
a közeledben, csak így van otthonom."
Otthon. Jin mindig is otthonra és családra vágyott. Önkéntelenül is magára és Rheára gondolt, amikor az utolsó szavakat olvasta.
Hazaért ő valaha?
A sírhoz érve meglepődve vette észre, hogy valaki már megelőzte. Az odakészített vázában friss virágok illatoztak, valaki még a márványt is megtisztogatta a hótól. A kitett mécsesekben új gyertyák sorakoztak. Egy kötött sapka viszont gazdátlanul hevert közvetlenül a sír mellett. Valószínűleg az felejthette itt, aki elvégezte a munkát Jin helyett. A milliomos nem tudta hová tenni a dolgot. Erre eddig nem volt példa. Eddigi tudomása szerint rajta kívül nem igazán látogatta senki a sírt. A temető is jóformán üres volt. Ekkor vette észre az ösvényen futva felé közeledő alakot. Hunyorított. Szőke haj, alacsony termet és egy felettébb ronda kabát. Az alak furcsán ismerősnek tűnt.
Mintha valakin már látott volna ilyen ormótlan pöttyös kabátot.
A fiú hamarosan mellé ért. A földet pásztázta a tekintetével. Látszott, hogy keres valamit. Ügyet sem vetett Jinre. Mikor végre észrevette a sapkát, gyorsan lehajolt, majd a fejébe nyomta azt. Már épp távozni készült, amikor Jin megszólította.
- Hé! Várj! Te tetted rendbe a sírt? Talán, ismerted Jungkookot?
A szőke meglepetten fordult hátra. Félénken pillantott a másik arcára, de nem válaszolt. Pár pillanatnyi hallgatás után pedig újra elindult a kijárat felé. Nagyon fiatalnak tűnt. Jin meglepődött.
Hogy lehet valaki ilyen szép?
Még mindig nem tudta, honnan is lehet ismerős neki az idegen. Biztos volt benne, hogy egy ilyen arcot sosem felejtene el. Már épp rá akart kérdezni a dologra, amikor észrevette, hogy egyedül maradt.
Újra.
VOUS LISEZ
Vanilla Baby
Fanfiction"Már képtelen volt maga előtt tagadni: Rhea elárulta. Összeszorult a torka. Hirtelen úgy érezte, már nem tud hinni abban, hogy egyszer képes lesz majd ezen az egészen nevetni."
