Come Back From Boston!

《38》Kérdések és válaszok

Nem elég, hogy Mason nem volt hajlandó bukósisakot hordani a motorozás veszélyei miatt, még az öltözéke sem volt éppen megfelelő az ilyen tevékenységhez, nemhogy az időjárási viszonyokhoz. Ugyanez rólam is el volt mondható, aki egy szál, vékony farmerdzsekiben és világos nadrágban ült fel mögé az ülésbe, hogy hazafurikáztassa magát. Az, hogy nem volt már több buszom vasárnap este a lakásom felé, csekély indok volt arra, hogy megengedjem Masonnak, hogy hazavigyen. Főleg az után a cikis jelenet után, mikor majdnem hagytam, hogy megcsókoljon. Még a motoron utazva is beleborsódzott a hátam a gondolatba.

Erősen markoltam meg a fiú ruházatát a derekánál, ügyesen figyelve arra, nehogy a kezeim a biztonságot keresve a hasába akadjanak. Csakis a fekete dzsekijébe voltam hajlandó fogódzkodni. Ő azóta nem szólt hozzám, hogy eltoltam magamtól, és bármilyen kesernyés is volt a kedve a próbálkozása után – a fintorából ítélve – mégis hagyta, hogy felüljek mögé a motorra. Olyan könnyedén suhantuk át a csendes éjszakán, mint a tavaszi szellő a fák között még, ha jelenleg ősz is volt a betondzsungel közepén, ahol kacsáztunk ide-oda.

A kezeim fáztak, már szinte elkékülve tűrték a hideg levegő csípését, ami a bőrömet marta. Az arcomat érő, erős menetszél ízléstelen frizurát kócolt a fejem tetejére és a szemeimet is alig bírtam nyitva tartani tőle. Ezért inkább feltűnésmentesen megbújtam Mason hátában, hogy minél kevesebb ellenállásnak legyek kitéve és imádkoztam azért, hogy épségben megússzam az utat, na meg persze, hogy hazaérjek és ne szottyanjon kedve a srácnak valahová egészen máshová vinni engem.

Végül kevesebb, mint tíz perc alatt tettük meg ugyanazt a távot, amely nap, mint nap egy örökkévalóságnak tűnt busszal a munka után. Legnagyobb meglepetésemre Mason az én lakóblokkom előtt állította le a járgányát, amely az 5. Utcában várt rám kivilágított bejárattal. Pár helyen a lakások ablakából még kiszűrődött az éjszakai élet fénye és megnyugvással töltött el, amint leszállva Mason háta mögül belélegztem a friss és fagyos, bostoni levegőt, majd láttam az arcom előtt táncolni meleg leheletem maradékát, ami közben körbeölelte a háztömbre való kilátást. Akkor éreztem csak magam igazán biztonságban, mikor megszűnt végre a zötykölődés és a lábaim újra talajt értek és, ahogyan megpillantottam az ismerős környéket is. Egy ideig csak bámultam, gyönyörködtem harmadik emeleti lakásom utcára nyíló, sötét ablaküvegének látványában, majd elunva a dolgot, végül Mason felé fordultam kényszerből szült mozdulatokkal, hogy megnézzem, ő vajon miként éli meg ezt a pillanatot.

A nagyságos úr most sem tagadta meg saját magát. Sztenderdre állította a motorját, miközben kissé hátradőlt annak ülésében és két pislogás után már ott is füstölgött hosszú ujjai között a cigaretta. Rá sem nézett a házra, csak egyenesen előre meredt és a lámpákkal megvilágított főutat figyelte, ami valahol az esti kalandjának folytatását rejtette magában.

Vajon honnan tudta, hogy merre lakom?

Összepréseltem az ajkaim, mikor bevillant a nemrég megtörtént incidensünk képe, ami ellenére mégis csak illendő lett volna köszönetet mondanom neki a fuvarért. Még, ha nem is tettem mindezt meg szívesen, jópofát vágva a dologhoz, akkor is megérdemelte, hogy szóljak valamit.

- Köszönöm, hogy hazahoztál. Nagyon hálás vagyok. – mondtam elhaló hangon a kabátom szélébe markolva, mikor a srác rám vezette sötéten ragyogó szemeit.

Nem felelt semmit, csak alig észrevehetően bólintott.

Tovább mélyült a kínos csend és egyre elviselhetetlenebbnek éreztem, pedig nem szabadott volna bűntudatnak maradnia ezek után. Már megköszöntem, de valami mégis hiányzott a képről, mivel még mindig hatalmas űr tátongott a szívemben.