A nap hercege (Befejezett)

Tizennegyedik fejezet

Igor pov.
A fájdalom éles tőrként hasított a végtagjaimba. Alig bírtam megmozdulni és ez nem csak az elzsibbadt izmaim miatt volt. Egy kicsit megemeltem a fejem és láttam, hogy az egész oldalam vastag kötés fedte. Majd hirtelen minden beugrott. Valadirio, a párbaj, a sok sírás. Odrítottam. Az én kicsi hercegnőm, kinek lelkénél nem volt ártatlanabb a földön, halott és ez az én hibám. Miért kellett elfogadnom az a nyavajás párbajt? Minden erőmet összeszedve kimasztam az ágyból a kisasztalig ahol ott volt a tőröm. Még ezt a tőrt is tőle kaptam. Ennek a másik felével vetett veget az ártatlan életének, hát most én is megteszem. Mikor azonban emelném a fegyvert egy kéz megragadja éz kikapja az enyémből. Felnézve Tupin ijedt arca tárul elém.
- Igor! Mit művelsz? Megőrültél?
- Add vissza! Nélküle nincs értelme élnem! Ő volt a mindenem! Engedd, hogy utána mehessek! Meg ha a túlvilagon is, de vele akarok lenni!
- Fejezd be ezt a butaságot! Vladirio él! - ahogy ez a kis rövid szó eljutott az agyamig azt hittem ott helyben elajulok. Él. Az én kis hercegnőm él. De elvesztettem a párbajt szóval hozzá fog menni Zezelkhanhoz. Lelkileg nem, de agyilag elfogadva a tényt hagytam, hogy Tupin vissza tegyen az ágyba.
- Hogy van?
- Elajultál. Azt hitte szegeny, hogy halott vagy és Zezelkhan győzelmi beszéde alatt hasba szúrta magát. Szerencsére időben hívtak orvost és megmenekült, de még mély kómában van. Nem hiszem, hogy jót tenne neki, ha arra ebredne, hogy tényleg halott vagy. - szidott le az öreg papnő. Igaza volt. Ha az en kis hercegnőm valóban él és meg fog gyógyulni, akkor nekem is fel kell épülnöm, hogy ha kikelek ebből a fránya agyból, akkor meglátogathassam és addig csókolgassam amíg be nem gyógyul minden apró sebe.
- Ha azt tervezed, hogy meglátogatod szerintem mondj le róla.
- Miért?
- Zezelkhan elvitte innen. Már az azték városban van, ha pedig te oda belépsz, véged. - magyarazta. Sajnos nem érdekelt. Latni akarom őt és ha törik, ha szakad újra a szemeibe fogok nézni.