Hiromi - Hideg, mint a jég (Új Változat)

Shinigami halál hírnök

- Merénylet? Szánalmas, ha engem sikerül megölnötök nem mentek vele semmire, leszámítva, hogy a véres bosszúban mindnyájan életeteket vesztitek! - fenyegette őket Samui.
- Fogd be! - parancsolt rá az egyik támadó és kezével erőteljesen pofon csapta.
- Ezzel nyilvános kivégzésre váltottál! - mondta mérgesen a fiú miközben feltápászkodott az ütés utáni talajra esésből.
- Túl nagy a szád kis herceg! - gúnyolódott a másik támadó.
- Most véged! - kiáltott rá a harmadik, majd lendületből felé szúrta kardját.

Samui azonnal megpróbált hozzájutni régi önvédelmi fegyveréhez, ám kudarcba fulladt, mivel az egyik támadó elállta útját. Viszont az ő szándékuk is meghiúsult, fekete kardja, mely arra lett volna hivatott, hogy végezzen Samuival jéggé fagyott. A használhatatlan fegyver elviselhetetlen hőmérsékletétől remegett, rázkódott keze, majd elengedte. Hatalmasat koppant a földön, s abban a pillanatban szét esett, mint az üveg. A többiek fegyverével rövidesen ugyanez történt.
Döbbenten meghátráltak, ekkor már ők féltek nem is az áldozatuk. A hóból és jégből kiformálódott a császárné alakja, akinek tekintete szikrázott a dühtől. Néhány fagy suhintásával elkergette őket fiától, de ügyelt arra is, hogy ne tudjanak megszökni. Az ablakokat olyan tömény jéggel fagyasztotta be, hogy csákány kellett volna betörésükhöz. Férje értesítette a hadsereget, szamurájokat, majd a Roninokat és végül teljesen kelepcébe estek.
- Én megmondtam. - szólt fölényesen Samui.

Ketten próbálták áttörni a jég fagyasztotta ablakokat, ám hiába azt lehetetlen volt. Ezután a tetőn igyekeztek kijutni viszont oda már tornyosult a hadsereg. Kilátástalan helyzetükben az egyik támadó még utoljára kétségbeesetten megkísérelte a Samui elleni merényletet. Ruhája alól vörös tigris mintás tőrt rántott, s reflexből szúrt a fiú felé.

- Ne! - kiáltotta kétségbeesetten Hiromi, majd erős hóvihart kavart a támadóhoz.
-Elkapni! - utasított Yoshiki is.
Azonban mindketten elkéstek, a hadsereg későn reagált, a hónak idő kellett mire gyilkos viharrá formálódott. A tőr lesújtott és körülötte vér tarkította a talajt.
- Sikerült! - mondták társai ünnepélyesen.
Homályosan láttak Hiromi hó tömkelegétől, pontosan senki sem tudta kit talált el a tőr. Ahogyan azt sem, hogy egyáltalán célba ért e.
- Samui! - kiáltották egyszerre a szülők aggodalmasan.
A homályban kettő alak rajzolódott ki, egy kezében tőrt szorongató fekete ruhás férfi és egy nálánál jóval fiatalabb fiú érdekes mosollyal az arcán. A felnőtt testéből ömlött a sűrű vér, s leginkább felülről csöpögött lefelé. Ekkor látták, hogy nyakában egészen belefúródva áll az utolsó nem megfagyasztott kard, ami Samui önvédelmi eszköze volt.
-Akkor vehette fel, amikor a szülei elvonták a figyelmünk. - állapították meg társai.
- Samui, megölted? - hüledezett Hiromi.
- Na és? Ezt érdemelte a patkány! Büszke vagyok rád! - magasztalta Yoshiki.
- Alábecsültük. - mondták a támadók csodálkozva.

Samui viszont kicsit sem természetes módon viselkedett, a szokványos ijedtség, aggodalom vagy sokk helyett a fiú jó kedvűen mosolygott, nevetett. Úgy tűnt tetszik neki az agresszív megnyilvánulás e fajtája.

- Szóval ilyen érzés embert ölni, mondhatom nem rossz. - mondta a halottra nézve.
- Hagyd ezt, és azonnal engedd el! - parancsolta anyja.
- Miért? Még csak most jöttem bele.. - feleselt vissza a fia.
- Menj onnan! - vitatkozott Hiromi makacsul tovább.

Amíg Samui gyilkolása elvonta a társaság figyelmét sikerült elkotródnia a másik két támadónak nyomtalanul. Hiromi az alaposan leszidta ezután fiát, férjét és a sereget is, hogy ennyire hibásan vitték véghez az akciót.

- Megléptek! - jelentette be Daisuke.
- Nyugalom megtaláljuk őket. - csitított Yoshiki.
- Én arra nem vennék mérget, Felség! - lépett elő Daisuke háta mögül Katsuya, Hiromi macskája.
- Mire célzol? - fordult oda kérdő tekintettel a császárné.
- Samui légyszíves vedd le róla maszkot! - kérte Katsuya.
A fiú úgy is tett, egyetlen mozdulattal megszabadította fekete álarcától. Csodálatukra idegen, eddig soha nem látott sötét barna hajú férfival találták szembe magukat. Világos kék bal szemét csaták nyomai, mély vágási hegek díszítették.
- Valami névtelen zsoldos lehet. - mondta Daisuke tárgyilagosan.
- Én azt mondom szedjük össze magunkat! Samui merénylete komoly indíték, de csak egyetlen ember tud eszembe jutni. Naoya.. - sziszegte Katsuya.
- Az lehetetlen, láttam, ahogy Masashi szitává lőtte! - ellenkezett Daisuke.
- Képtelenség olyan könnyen megszabadulni attól a szörnyetegtől! Biztosan nem halt meg, talán pontosan ezzel akarta tudomásukra hozni. Naoya él és virul, s talán erősebb lett, mint valaha! - beszélt drámai hangon Katsuya.
- Lehet, hogy köztünk van? - kérdezte Hiromi.
- Ezt a világot a Code Joysu hozta létre, miért ne volna része a saját beteges kreációinak? Talán azt képzeli, hogy ebben a fertő világban ő az isten. - válaszolta Katsuya.
Ekkor rövid szünetet tartott, hogy hatást keltsen. Daisukén és Hiromin kívül senki sem értette, hogy miről beszél. A katonaság, a szamurájok és a Roninek is egyaránt úgy néztek rájuk, mint akik éppen teljesen másik nyelven kommunikálnának. Yoshiki fejében szemmel láthatóan az a kérdés járt hogy ki az a Naoya, Samui pedig a gyilkossággal volt továbbra is elfoglalva.
- Össze kell szednünk a régi csapatot. Megkeressük Hazelt, Masashit, Terut és a két lányt. Ideje haza térnetek. - adta utasításba Katsuya.
- Nem hagyhatjuk itt a családunkat! - állt ellen Hiromi Samuira vetve pillantását.