Hé, ez az Én tündérmesém! [Félbehagyva]

|39.rész|

/◇\

.
.
.
.
.
.
.
.
.
.

"-Már megint ezek a szarságok?!- vette ki idegesen anyám a füzetemet.

Erre az arcom sápadtá vált, és amilyen gyorsan csak tudtam, próbáltam utánanyúlni. Mind hiába. Anyám egy könnyed mozdulattal kikerülte a kezemet.

-Már nem vagy gyerek! Miért nem tanulsz inkább úgy a középiskolában mint minden normális gyerek?!- köpte a szavakat remegve.- Mégis miért... MIÉRT NEM TUDSZ OLYAN LENNI MINT A BÁTYÁD?

A fejemet már autómatikusan lehajtottam, és úgy vártam a szokásos monológját. Hogy miért nem vagyok olyan jó, mint a bátyám, aki már kijárta az ország TOP 10 legjobb egyetemének egyikét. Sose vagyok elég jó neki, mindig csak a testvéremhez mér, aki nem is foglalkozik már a családunkal. Akkor mégis miért? Miért nem ismer el?

-FIGYELJ RÁM HA HOZZÁD BESZÉLEK TE BÜDÖS KÖLYÖK!- csapott az asztalra, amire csak ráemeltem üres tekintetemet.- Mégis mit tettem, hogy ilyen kis dögöt szültem meg... PONT OLYAN VAGY MINT AZ APÁD!

Megint csak másokhoz mér. Ugyanazok a szavak újra és újra. Minden egyes évben. Minden nap. Órákig csak undorítóbbnál undorítóbb dolgokat vág a fejemhez. Csak hadd menjek már fel a szobámba! Hadd legyen már csönd! Csak hadd.... olvassak nyugalomban.

Felnéztem anyám arcára, akinek a szemei szinte lángot szórtak. Minden izma be volt feszülve, úgy próbálta visszatartani magát, hogy ne veszítse el a józaneszét. Majd végül lassan résnyire nyílt az ajka, és beharapta már így is sebes száját.

Most fog csak elszabadulni a pokol...

-É-én ezt már tovább nem bírom...- szűrte ki a fogai között, majd hallottam ahogy a füzetem lapjai fájdalmasan recsegnek a szorítása miatt.- Bárcsak.... bárcsak... BÁRCSAK MEGDÖGLÖTTÉL VOLNA A MÉHEMBEN!!!

A kezét amelyben a füzetet fogta felemelte, majd a másik kezével is rámarkolt. A testem kétségbeesve reagált, már hisztérikusan kiáltottam volna, de a hangomat már a papír fájdalmas tépődése fedte el.

A fecnik lassan a földre hulltak, és némán, békésen lepték be a fapadlót. Időm se volt felfogni hogy mi történt, csupán csak eltorzult arcal néztem a lábaim elé, míg az utolsó papírka is le nem esett. A lábaim összerogytak, és a kezemmel elkezdtem felszedegetni a füzetem megmaradt darabkáit. A füzetem, amit évekig, mindennap órákig írtam. Amiben enyhítettem minden fájdalmamat mostmár értéktelenné vált.

Mire észbekaptam, a könnyeim már elmosták a tintát, a csíkozott papírral együtt."

.
.
.
.
.
.
.
.
.

|□|

Fáj és lüktet... Mintha a fejem szét akarna robbanni. Az elviselhetetlen fájdalmon kívűl nem érzek semmit. Egyáltalán mi történt? És miért nem látok semmit? Az utolsó emlékem, hogy az órán ülök és... mi történt azután?

A sötétben tapogatózom, miközben a háttérben egyenletes szívdobogás hangját hallom visszhangozva. A kezeimre néznék, de szintén csak az ürességgel nézek farkaszemet. Nem fázok, de nincs is melegem. Nem érzek örömöt, vagy szomorúságot, egyedül csak a pokoli fájdalmat. Az egyetlen dolog amit hallok, az a megnyugtató szívverés.

Ugye... nem haltam meg?

Erre a gondolatra csak ijedten meredtem magam elé, márha azt tudtam csinálni. Ezer meg ezer dolog suhant át az agyamon, miközben kiáltani akartam volna, hogy meghalljon valaki de... egy hang sem jött ki a torkomon. Futottam volna, de nem tudtam mozdulni. Tehetetlenül voltam leláncolva a sötétségben miközben mindenem fájt.

Kényszert éreztem rá hogy sírjak, de még arra is képtelen voltam. Így csak csendben vártam. Vártam, hogy valaki megmentsen, hogy kiderüljön, ez csak egy rossz álom.

A szívverés hangja elkezdett lassulni, amire én is egyre nyugodtabb lettem.

Ez nem egy álom, és nem fog senki se megmenteni. Ez nem egy nyálas mese, amibe egy csókkal felébreszt a szőke királyfi, a valóságban nincsen herceg fehérlovon, vagy ártatlan és gyönyörű hercegnő. Ami nekem jut jelenleg a fájdalom és a haldoklás üres érzése.

Minél többet gondolkodom annál halkabb és lassabb lesz a dübörgés, de ezzel együtt én is egyre kevésbé fordítok rá figyelmet. A gondolataim elmosódnak.

Úgyse hiányoznék senkinek. El van cseszve az életem. Volt egy esélyem az életre, de azt is elszúrtam. Hasztalan vagyok. Az életem legutolsó percéig értéktelen voltam. Úgylátszik a legvégén kiderült, hogy mégis egyszerűen csak megkellett volna halnom.

Lassan lehajtom a fejemet, majd engedem, hogy elnyeljen a sötétség. Már nem érdekel sem a fájdalom, sem az, hogy nem hallok semmit. A történetem végére már odakerült a pont.

.

.

.

.

.

.

//Még nem halhatsz meg, Diana\\

|□|

Omg... ilyen depis részt még életemben nem írtam, de pokoli volt. 😅 Jobban szeretek humoros és nyálas jeleneteket írni, így ez szinte már idegtépő volt de... Legalább itt még nem fejezem be~ Volt egyszer, hogy nagyon halványan egy pillanatra arra gondoltam, hogy itt kéne pontot tennem a történetre, de ezt gyorsan el is hesegettem. Ja, mostnatól vasárnapra teszem a másik posztolási napot mert így nekem is kényelmesebb. ^^'

XOXO: Tunci123