Schachspiel - Sherlock 2. generation

Az

~SERA~

Akármennyire kerestem is, egész délután nem bukkantam Ignis Brook nyomára. Közel fél óráig keringtem az ebédlőben, megjártam a könyvtárat, azonban mikor még az előadásokon sem akadtam össze vele, kezdtem feladni a dolgot; egymagamban tértem hát vissza a kollégium épületébe, hogy nyugodtan elérkezhessen a nap legszörnyűbb szakasza: a délután és az este.

Egyedül bitoroltam egy kétágyas szobát; egyszerre voltam hálás a sorsnak és rémített meg a gondolat, hogy egész évben magamban kell majd töltenem ezeket az órákat, kiszolgáltatva minden gondolatomnak, amelyek ilyenkor szoktak a felszínre törni. Szokásommal ellentétben időt sem hagytam elmémnek a kibontakozásra: tüstént, amint betettem magam után a nyekergő ajtót az ágyamhoz siettem, s a matracot felhajtva előkotortam rejtekhelyéről a bontatlan doboz Bensont, amelyet még a Paddingtonon vettem. Kinyitottam az ablakot, s egy fáradt sóhajt követően felültem a párkányra; ha kifelé fújom a füstöt, az életben nem fogok lebukni, hogy a szobámban bagózok. Alig néhány másodperc kellett, hogy egyensúlyérzékem működésbe lépjen; nem féltem, hogy leborulok az ablakból, elvégre odahaza már valóságos mesterévé váltam e mozdulatsornak - apám elől rejtőztem így el, aki a másik szobában szintén titokban pöfékelt.

- Szép kis család - húztam el a számat, majd öngyújtómat segítségül hívva meggyújtottam a mai nap első cigarettáját.

Mint a nyugalmukban megzavart hangyák, úgy kavarodtak fel gondolataim a füst szagára. Random szavak úsztak el lezárt szemhéjaim előtt - egyke, eljegyezték, anglisztikára jár; csak egy pár a mai nap észrevételeiből, amelyek akkor is majd' kiszúrták a szemem, ha egyáltalán nem akartam. Ugyan kiskoromban valósággal kérkedtem a tudással, melyet apa ruházott rám az évek során, most ugyanakkora átoknak tartottam: pihenni akartam kissé, csak egy pillanatig nem gondolni semmire, ám ez már nem volt lehetséges. Akárhova fordultam, mindenhol szavakat, történeteket láttam; emberi sorsokat, kapcsolatokat, betegségeket, az élet apró szeletkéit, pusztán azért, mert rájuk néztem. A nikotin segített elviselni ezt a nyomasztó pörgést, ám meg nem fékezhette: csupán lelassította az örvényt, s megnyugtatott annyira, hogy elmaradjanak a pánikrohamok, melyek az ingerszegény környezetben gyakorta szegődtek a folyvást áramló emlékek és gondolatok társául.

Olyannyira elmerültem a gondolatok tornádójában, hogy kis híján kizuhantam az ablakból, mikor valaki bekopogott a szobámba. Sietősen elnyomtam a cigim a kereten, mielőtt elindultam volna ajtót nyitni: ugyan valahol számítottam rá, mégis meglepődtem, mikor a küszöb túlfeléről két zöld macskaszem csillogott vissza rám.

- Egész nap kerestelek - közölte vádlón, mintha bizony szándékosan bujkáltam volna előle.

Egyszer plasztikáztatott. Nincs háziállata. Édesszájú. Gyakran rágja a körmeit. Festi a haját. Titkai vannak.

- Most megtaláltál - mosolyodtam el, s kihátrálva az ajtóból beeresztettem a magas lányt - mikor eloldalazott mellettem vettem csak észre, hogy hátán gitártok lóg.

- Egyedül laksz? Úgy tudtam, idén tele lett a koli.

- Mákom volt - vontam vállat hanyagul. - Hozzám nem került senki.

- Akkor, ha megengeded - ajándékozott meg egy cinkos mosollyal, majd hangszerét a paplanra penderítve maga is elterült a lakatlan ágy matracán.

- Érezd magad otthon - nevettem fel halkan, miközben magam is visszahuppantam a saját ágyamra. Mosolyogva figyeltem, ahogy újdonsült barátnőm előhúzza a fekete tokból a gitárját, majd néhányat penget rajta; úgy közlekedett, mintha minden az övé volna, és ez magamra emlékeztetett.