A főnök

Figyelmesség

Nem ment dolgozni, akármennyire is unatkozott, csak ült szobájában és ablakán kifelé bámulva iszogatott hol teát, hol kávét. Seokjint várta, annak jelentését, hogy indul, majd azt az üzenetét, miszerint hazaért Hoseokkal. Rég volt utoljára ennyire izgatott bármi miatt, főleg egy másik lény miatt, ezért még önmagán is meglepődött, miközben gondolkozott, elvégre volt ideje rendesen elmélkedni, amíg végre meg nem hallotta azt a kopogást, amit már két napja várt.

– Namjoon, hazahoztam. A szobájába ment pihenni – lépett be Namhoz, majd becsukta maga mögött az ajtót. – Itt a zárója – ment oda főnökéhez és egyben barátjához is. – Az orvos azt mondta, még pihennie kell. Két-három hétig még nem nagyon mozoghat a doki szerint, mert ugye a farkával egyensúlyoz és azt pihentetnie kell. Addig szigorú ágynyugalomban van. Kapott néhány kis gyógyszert, vérhígítót, meg valami kenceficét a sebére. Azt mondta, tudja majd kezelni magát, nem kell neki segítség. És azt hiszem ezzel el is mondtam mindent – állt barátja mellett Seokjin.
– Értem. Köszönöm – nézte át a papírokat Nam.
– Az orvos azt üzeni, nem sokon múlott. Jobban kell vigyázni rá.
– Tartom a távolságot tőle, köszönöm – állt fel székéből Namjoon.
– Meg akarod látogatni? – követte a másikat Seokjin.
– Igen – léptek ki a szobából.
– Nem akarok neked parancsolni, mert nem tehetem meg és ez a te házad, de lehet, ezúttal megkérdezhetnéd, hogy szívesen lát-e – ment továbbra is a maffiavezér nyomában Seokjin.
– Köszönöm a tanácsot – adta vissza a papírokat a másiknak. – A szolgálataidat is. Folytathatod a munkádat.
– Rendben – sóhajtott nagyot Seokjin, majd saját irodája felé indult Hoseok orvosi papírjaival.
Nam folytatta útját a hibrid szobájához, miközben az őt követő embereinek kiosztotta a feladatokat. Nem akadt semmi fontos, csak az, hogy hozzák a kedvenc ételeit Hoseok szobájába, meg azokat is, amiket a hópárduc gyakran eszik, mivel szüksége van egy kis extra táplálékra, hogy hamar felépüljön. Amikor pedig odaért a hibrid szobájához, szíve szerint tényleg megvárta volna a másik engedélyét, hogy bemehet-e, de muszáj volt az emberei előtt főnökként viselkednie
– Szia! – csukta be maga mögött az ajtót és Hoseokot nézte. – Maradhatok? Vagy elmenjek? – érdeklődött, miközben az ágyból nézte őt Hoseok, amin keresztben terült el, hogy kényelmesen tévézhessen.
– Persze. Nem zavar, maradhat.
– Hogy vagy? – sétált oda székéhez, hogy leüljön rá, miközben megnézte kicsit Hoseok műtött, félig szőrtelen, sebes hópárduc farkát.
– Jól. Rendbe fogok jönni – követte szemeivel a másikat.
– Örömmel hallom – sóhajtott nagyot miután helyet foglalt. – Rosszul néz ki.
– De már nem olyan vészes... Nem haragszom amúgy – folytatta bátortalanul Hoseok, közben továbbra is mozdulatlanul feküdt és Namjoont bámulta.
– Nem akartam.
– Tudom, ezért nem is haragszom... De nem hazudtam... Tényleg akartam – tért vissza inkább a tévére pillantása.
– És miattam, vagy magad miatt?
– Az a dolgom, hogy magát boldoggá tegyem – válaszolt halkan.
– Hoseok, nem vagy a tulajdonom, sem a prostim, vagy a szolgálóm. Szabad vagy. Ha akarsz valamit, azt a magad boldogsága miatt tedd.
– És ha... – hajtotta fejére füleit. – Ha engem az tesz boldoggá, hogy magát boldoggá tehetem? – kerülte továbbra is Namjoon tekintetét, ki már nem válaszolt többet.
Csak ült ott és nézte a tévéző hibridet, kinek bár farka nem mozdult meg egyszer sem, mint a többi estén, de ettől még megnyugtatta látványával a maffiavezért. Amint Namjoon ott támaszkodott székének karfáján hamarosan egyre nagyobbakat kezdett pislogni, míg végleg el nem nehezültek szempillái és elaludt. Hoseok azonban egyáltalán nem rá figyelt, inkább a televízióra koncentrált, de már arra is egyre nehezebben. Mivel végre a puha ágyában feküdt és a környezet is ismerős volt, sikerült annyira lenyugodnia, hogy már nem is izgatta fájó farkincája. Inkább érdekelte egy kis napközbeni szundi, amit meg is ejtett. Nem aludt sokat, maximum egy órát, mikor egy éppen kezdődő műsor zenéje felkeltette. Meglepődött, hogy még mindig nincs kikapcsolva a tévé, hiszen máskor Namjoon mindig lekapcsolta és magára hagyta, ha elaludt. Viszont ezúttal a főnök meg sem mozdult, mivel ő is elpilledt, ami új lehetőséget nyújtott Hoseok számára. Végre gondoskodhatott ő is kicsit a másikról, nem csak fordítva. Óvatosan lemászott az ágyról, miközben próbált nem sziszegni a sérüléséből fakadó fájdalom miatt, majd Namjoon előtt térdelve bátortalanul ébresztgetni kezdte a másikat. Namnak kellett néhány pillanat mire fáradtan felnyitotta szemeit és némi zavar kíséretében kiszúrta az előtte ülő hibridet.
– Baj van? – köszörülte meg a torkát, majd kicsit feljebb ült székében.
– Fáradt? Akkor vissza kellene mennie a szobájába és aludnia – pislogott fel rá Hoseok.
– Feküdnöd kellene.
– Persze, igen – fordult vissza saját ágya felé. – De önnek is, ha ennyire fáradt – mászott fel, majd mikor már a felénél járt, egyszer csak besüppedt mellette a matrac. Egy pillanatra ledermedt amint megpillantotta Namjoont, ki azonnal hanyatt feküdt és becsukta szemeit. – Itt... Magára hagyjam?
– Nem – sóhajtott nagyot. – Pihenj te is!
– Rendben, uram – dőlt le Hoseok, ki még néhány percig ébren volt.
A főnököt nézte, amint az fél pillanat alatt elaludt. Ugyan nem horkolt és nem mozdult semmit, mégis pontosan tudta, mikor merült mély álomba a másik. Valahogyan látszott az arcán, hogy végre ellazul és elkezd feltöltődni, de nem emiatt bámulta őt a hibrid. Furcsa volt számára a másik viselkedése, kedvessége és közvetlensége. Hiszen eddig azt hallotta mindenkitől, távolság tartó, melyet ő maga is megtapasztalt már. Viszont Hoseok örült, hogy a másik ennyire fel tud engedni mellette. Ezzel úgy érezte, jól teljesíti szerepét, mint hibrid.