Kétség - [BEFEJEZETT]

V. Fejezet

Ha azt vesszük, ebben a városban milyen könnyű elvegyülni, még szerencse, hogy nem valami kisvárosba születtem.

Ott semmi esélye nem lett volna neki a menekülésre, ha csak nem kinyírja az egész lakosságot. 

Nem mondhatom el senkinek. Nem, mert akkor dühös lesz, és megöli azt, aki tud róla. Így Annának sem szólhatok egy árva szót sem. 

- Nagyon agyalsz valamin! - Anna a kezével legyezett az orrom előtt és jelentőség teljesen forgatta a szemét. - Szóval, mit gondolsz? 

Tanácstalanul néztem vissza rá. Egy ideje, már biztos szövegelt egy lényegtelen dologról, ahogy szokott.

Átjöttem hozzájuk, hátha lenyugszom kicsit a reggeli híradó után. A szobájában ültünk és a köröm festés utáni szárítás szakaszában voltunk. 

A barátnőm szobája kicsit durva. A tapéta olyan színes, hogy belefájdul a szemem. Nem beszélve a színes lámpákról és festményekről.

De nem baj, mert ő ilyen színes egyéniség. A körmei is mind más féle színűek. Az enyém egyszerűbb ennél, szimpla sötétkékre lett festve. 

Az órára pillantottam, de a sok karton madártól alig láttam a számokat. Már elmúlt ebédidő. 

- Miről is? - kérdeztem vissza. 

- Es-te el-men-jünk bu-liz-ni? - úgy mondta, mintha legalább nyolc szóból állna.

Elgondolkoztam ezen. 
Egy buli az éjszaka közepén nem éppen biztonságos dolog. Dübörgő zene, alkohol, drogok…, pont olyan, amilyet ő szeret.

Viszont rengeteg ember lesz és mindig szem előtt maradok. Ha elérem, hogy hozzáláncoljanak a barátnőmhöz, akkor nem lesz probléma. És már rám férne egy kis kikapcs. 

- Föld hívja Melit! Mi van veled? 

- Semmi, csak aggódom. Egy sorozat gyilkos van a környéken és én nem merek egyedül elindulni! - A hajamat birizgáltam, hogy ne kelljen a szemébe néznem. 

- Ki mondta, hogy egyedül kell menned? Én is ott leszek. Vigyázunk egymásra csajszi! Szemmel tartjuk egymást! És persze lekoptatunk minden hülye gyereket, aki rámászik valamelyikünkre. 

- De akkor ígérd meg, hogy nem hagysz egyedül! - kérleltem kissé hisztérikus hangnemmel. 

- Ennyire be vagy tojva? - úgy nézett rám, mint a négy éves kisöccsére, amikor egyedül hagyja a sötétben. De aztán megenyhült arckifejezéssel bólintott. - Jól van, rendben! Egy pillanatra sem. De akkor ne nyafogj, hogy a nyakadon lógok! 

-Köszi! - mondtam megkönnyebbülten és megöleltem. 

Nem lehet probléma. Nem LESZ probléma. Nem engedem!