BLUE JEANS. KIM YOHAN

ELSŐ FEJEZET

szemöldökét összevonva, óvatosan formáltak rózsaszín ajkai ó alakot. kezével gyors mozdulatokkal eltakarta azt, hiszen mérhetetlenül udvariatlannak tartotta az effajta viselkedést. vöröslő orcával kapott észbe, hogy illően kellene üdvözölnie az illetőt, aki mindvégig egy apró mosollyal követte végig a leányzó hezitálását azzal kapcsolatban miként is kellene cselekednie a következő pillanatban. ő mindezt nagyon jól tudta, így csak még kínosabbnak érezte az egész kialakult helyzetet, amit nem igazán tudott kezelni vagy éppen saját akarata által befolyásolni. minden egyes mozdulata, már csak fejében átcikázó gondolatai is romba döntöttek minden elképzelését, amely kisegíthette volna őt ebből a szorult szituációból.

- bizonyára kegyed miyeon, vagy tévedek? – kérdezte a titokzatos személy, aki kezét nyújtva a lány felé, felsegítette őt elkényelmesedett pozíciójából. miyeon csak pironkodva bólogatott, hiszen egyetlen épkézláb mondatot sem tudott volna összeverbuválni, tekintve, hogy túlságosan zavarban volt. hogyne lett volna, hiszen az a férfiú, aki vele szemben állt, sőt mi több, a kelleténél jóval közelebb, kimondottan jóképűnek hatott, ahogy a naplemente utolsó fényei megcsillantak mély, sötétszín szemeiben. a szeme, mint egy festői mestermű, a leggyönyörűbb dolog volt, amit valaha látott. – hahó – csettintett egyet a fiú, amire a fiatalabb azonnal felfigyelt, s gondolataiból kizökkenve válaszolt a kérdésre, amiből csak egy foszlányra emlékezett, az is mindössze keresztneve, amely az ő szájából a legédesebb, legkülönlegesebb szónak hatott valaha.

- igen, miyeon vagyok – felelt bátortalanul, majd egy aprót kuncogva kérdezett ő is egyet. – viszont én téged nem ismerlek. szabad megtudnom a neved? — porolta le ruháját, miközben csillógó szemekkel vizslatta az ifjút, aki készségesen válaszolt, már-már színtiszta büszkeséget árasztva aurájából.

- kim yohan vagyok, kegyed nővérének az udvarlója – mutatkozott be yohan, s egy apró csókot lehelt miyeon kézfejére, amely csak egy nem kívánatos sóhajt csalt elő belőle. ezt pedig egy sor szabadkozás követte, valamint a feszült csend, ami bekövetkezett emiatt.

- a... testvérem nincs itthon még, nem értesített róla? – indult el a házuk ajtaja felé a lány, s érdeklődve szegezte tekintetét kimre, aki szorosan a nyomában haladt ugyanazon irányban.

- igazából említette, hogy mikor ér haza, de azt mondta nyugodtan jöjjek be az utolsó órám után, tehát így kerültem ide.

miyeon csak bólogatni tudott, egyfajta helyeslésképpen, hiszen tudta, ha nővére helyzetében lett volna, akkor valószínűleg ugyanúgy cselekedett volna. az ezután bekövetkező, nyomasztó csendet viszont már nem tudta hogyan oldja meg, s még elképzelése sem volt arról, hogy testvére mit tenne a helyében.

talán csak elmosolyodna.
talán megszólalna, s kiejtene pár apró szót, akár egy teljes értékű mondatot, vagy éppen egy egészen elgondolkodtató kérdést.

ám az ifjabb lee leányzó nem tette egyiket sem. csak megállt a hátsó ajtó előtt, karját a mellkasa előtt összefonta és még egyszer, utoljára megvizsgálta yohant ebben a késő délutáni megvilágításban, amely már tényleg egyre kezdett eltünedezni, s a helyette beköszöntő, sötétedő ég immáron teljesen másképp emelte ki a fiú arcvonásait.

mindez olyan... álomszerű volt. mint egy mesterien kifaragott szobor, amit michelangelo készített volna, arcának összes millimétere olyan pontos volt, egyszerűen túl tökéletes. mintha már mesterkélt lenne. a féloldalas mosolya, ami az arcára ült ki, sokkal bájosabbá tette őt. ahogy szája sarka felfelé görbült, ahogy a nevetőráncok játszadoztak bőrén, mindezek kombinációja annyira elvarázsolta miyeont, mint addig még soha semmi. akár órákig tudott volna ott állni, hátát az ajtófélfának támasztva.