Pótolhatatlan (16+)

Vigyázok rád

– Hé, Mona! – nyúlt ujjával az állam alá, hogy felemelje a fejemet, azután pedig letörölte a könnyeimet. Ezt nem hiszem el. Drew-nak van egy ilyen érzelmes oldala is? Tud ő kedves lenni, ha megismeri az ember. – Minden rendben? – kérdezte aggodalmasan.

– Igen, bocsánat csak a dal, és az éneked. Csodálatos volt, ami a lelkemig hatolt – szipogtam egyet, az ő arcán pedig halvány mosolyt véltem felfedezni. Ez volt a második alkalom, hogy rám mosolygott. Így nagyon kedves arca van, hogy nincs rajta az a mogorva álca. Gondolataim közben leszegtem ismét a fejemet, tekintetemmel a földet pásztáztam, hiszen így nőttem fel, de mai napig érzékenyen érint ez a téma. Fáj, hogy sosem láthattam az igazi anyámat és apámat, és az is rettenetes érzés, hogy nem kellettem nekik. Csak úgy eldobtak maguktól, mint egy használt zsebkendőt. Biztos vagyok benne, hogy eszükbe sem jutok egy pillanatra sem. Mintha csak sosem lettem volna az életük része...

– Mi jutott eszedbe? – nézett kíváncsian a szemeimbe, én pedig elmerültem mogyoróbarna tekintetében.

– Csak a szüleim, akik igazából nem is léteznek, pont, ahogy én sem számukra...

– Hogy érted, hogy nem léteznek? – kérdezett vissza értetlenül.

– Nevelőszülőknél nevelkedtem. Bensonék fogadtak be. Mintha valami kutya lennék – nevettem fel kínomban egy rövid pillanatra.

– Nagyon sajnálom Mona!

– Nem kell, Bensonék szeretetet adtak nekem.

– Örülök, ha nem szenvedtél hiányt semmiben! Szedd össze magad! Nem akarlak így látni, nem áll jól – ezt megmosolyogtam, miközben letöröltem a friss könnyeimet, majd gyengéden megfogtam a kezét, mire a tekintete egymáson pihenő kezünkre tévedt, de nem rántotta el tőlem, amin én magam is meglepődtem. Éreztem a keze melegét, és egyfajta nyugalom járta át a testemet, már csak attól, hogy nem vagyok egyedül, és kíváncsian meghallgat.

– És rólad mit kell tudni? – hatalmasat sóhajtott mielőtt megszólalt volna. Úgy érzem az ő múltja, illetve élete sem volt fenékig tejfel. Ez a fájdalmas sóhaj sok mindent elárult, de hogy a pontos oka mi lehet, azt csakis tőle tudhattam meg.

– Az apám alkoholista, az anyám pedig diliházban van. Arra a szintre jutottam, hogy senkim, és semmim nincs már – vezette át pillantását a földről rám. Tekintetében láttam, hogy annak ellenére, hogy mostanában játssza az erős férfit, mélyen megviseli a múltja.

– De van, ugyanis én itt vagyok! – küldtem biztató mosolyt felé, és ő is így tett viszont.

– Köszönöm Mona, de alig ismersz engem!

– Viszont már tudom, hogy nem csupán egy pöcsfej vagy. – nevettük el magunkat lágyan – Van egy nagyon kedves oldalad is. Köszönöm, hogy megmutattad ezt nekem! – csodálva néztem az arcát és a szemeit váltakozva. Kicsit féltem attól, hogy talán észreveszi, hogy most máshogy tekintek rá. Mi van most velem? Tényleg, alig ismerem őt, de mégis olyan kedves hozzám most. Megmutatta azt az oldalát, amit más talán sosem láthat. Olyan, mintha én lennék az első, illetve egyben az utolsó is, akinek ennyire megnyílt, bár tudom jól, hogy ez nem igaz. – A banda társaiddal tartod a kapcsolatot?

– Nem igazán, ritkán dumálok velük.

– Miért hagytátok abba a zenélést?

– Más lett fontos nekem, és kiléptem, ennyi igazából.

– Mi lett fontos, ha nem vagyok indiszkrét?

– Az, hogy végre a saját életemet éljem. Az én életem, az én utam, az én döntéseim.