sʜᴏᴿᴛ ᴅᴿɪɴᴋ

𝕔𝕠𝕝𝕠𝕦𝕣𝕗𝕦𝕝 𝕗𝕝𝕒𝕘𝕤

____________________________________
𝐺𝑖𝑟𝑙𝑠 𝑙𝑜𝑣𝑒 𝑔𝑖𝑟𝑙𝑠 𝑎𝑛𝑑 𝑏𝑜𝑦𝑠!
𝐴𝑛𝑑 𝑙𝑜𝑣𝑒 𝑖𝑠 𝑛𝑜𝑡 𝑎 𝑐ℎ𝑜𝑖𝑐𝑒...
____________________________________

Életemben először voltam Prideon. Mondjuk ez nem nagy szó, hiszen három éve jöttem rá, hogy ,,valami nem okés" velem. Ott aludtam a legjobb barátomnál. Másnap iskola lett volna, és mi nem voltunk olyan tökösek, hogy bevállaljuk alvás nélkül. Mégsem jött álom a szemünkre, elkezdtünk beszélgetni. Mindenről. Rengeteget nevettünk, az Ő szülei többször is ránk szóltak, hogy maradjunk már csöndben. Erre azonban csak még jobban nevettünk, már sírtunk és a hasunk is fájt a röhögőgyörcstől. Amikor végre abbahagytuk, örömkönnyekben úszó szemeibe néztem. És igen, megcsókoltam. Bárki bármit is mond, én ezt a mai napig életem legnagyobb hibájának könyvelem el. Azóta nem beszéltünk. Ő ugyanis nem csókolt vissza, ellökött és riadtan meredt rám. A csalódás a tekintetében néha még most is fizikai fájdalmat okoz nekem. Én is megijedtem, összeszedtem a cók-mókomat, és elhúztam az éjszaka közepén. Nem szólt utánam. Pedig nem is tudja, mennyit jelentett volna nekem, még most is mennyit jelentene, ha akár csak üzenetben is, de annyit írna: ,,Nem haragszom."

De ez már a múlt. Azóta már volt egy komolyabb kapcsolatom. Csakhogy mára már annak is vége, lassan fél éve. Ideje ,,új könyvbe lapozni", vagy ,,újabb színt keverni".

Szóval itt vagyok. Hátha megismerek egy izgalmas srácot. A tömeg zászlókat lengegtve vonul végig az utcákon. Néhol, ahol kordonok állnak utálkozó és kiváncsi tekintetek pásztáznak minket. Én körülbelül a menet közepén lehetek. Mögöttünk, sőt közöttünk is az LGBTQ közösség támogatói. Három lány biztatón rám mosolyog, az én szám is felfelé görbül.

Valamiért az egész tömeg megáll, elölről egy ismerős hangot hallok. Mikrofonba beszél. Homlokráncolva próbálom felidézni a hanghoz tartozó arcot és nevet, de még mielőtt kitalálhatnám, a fiú feláll az egyik szivárványra festett furgon tetejére. Abban a pillanatban görcsbe rándul a gyomrom. Ő az. A három éve történtek úgy törnek rám, mintha a betonba akarnának döngölni. Ő az ajkaihoz emeli a mikrofont.

- Hé... Hé! Egy kicsit maradjatok csöndben! - a tömeg idegesen zúgolódik, csak még hangosabbak lesznek. Valaki felnyújt Neki egy szivárványos zászlót. Megragadja és a magasba emeli. - Kérlek! - kiáltja kétségbeesetten. Most már elhallgatnak. Mindenki feszülten figyel. Még az a pár utáló is elnémult a kordonok mögött.

- Én... - kezdi, de megakad. A tömeg viszont nem díjjazza a bizonytalanságot. Gyorsan folytatja. - Keresek valakit. Valakit, akit megbántottam három éve. És most valószínűleg azt hiszi, ő rontotta el... - a hangja kicsit megrekedt. - De... Ha itt vagy, üzenem, hogy az én hibám. Csak nagyon megijedtem. Hívnom kellett volna téged, vagy valahogy a tudtodra adnom, hogy nem haragszom... De gyáva voltam. Sajnálom! - fejezi be, a végén elcsuklik a hangja.

Leadja a zászlót és a mikrofont, majd ügyetlenül leugrik a furgon tetejéről. A kordonok felé veszi az irányt. Valamiért utána indulok, nem törődve, hogy a könyökömmel utat törve esetleg fájdalmat okozok valakinek. Átvetem magam a korláton, átverekedem magam a bámészkodók között, valaki le is köp, és utánam szól: ,,Retkes buzi!" Nem érdekel, követem Lisdent egy csendes mellék utcába.

- Lisden...? - megpördül. A szemei tágranyílnak. Közelről van lehetőségem megfigyelni az arcát. Már nincs olyan babapofija, mint régen, még helyesebb lett. Bizonytalanul rámosolygok.

- Dan... - óvatosan visszamosolyog. A következő pillanatban elröhögjük magunkat, mint régen. Aztán jó szoros ölelésbe vonjuk a másikat, ezzel tudatva egymással, hogy minden meg van bocsájtva. Visszaindulunk a felvonuláshoz. Lisden vigyorogva bámul rám.

- Hallod, most annyira boldog vagyok. - visszavigyorgok rá.

- Én is. - megfogja a kezem. Kérdőn rápillantok.

- Tudod, talán nem vagyok olyan hetero, amilyennek tűnök. - megtorpanok.

- Ezt most nem mondod komolyan?!? - szinte hallom, ahogy az állam koppan a járdán.

- Bi vagyok. Asszem'. - vonja meg a vállát. Aztán félénken rám pillant. Nem tudom megállni, megint vigyorognom kell. Megpaskolom a vállát.

- Majd úgy is kiderül.

- Jah... - nagy sóhajjal elindul. Erre vártam, nagyot csapok a fenekére.

- Dan! - szól rám dühösen. - Te barom! - a szeme villámokat szór, az arca vörös, mint a paradicsom. Kitör belőlem a röhögés, és neki is csak egy másodperc kell, hogy erőltetnie kelljen a durcás arckifejezést. Végül már mindketten a hasunkat fogjuk a nevetéstől, és ezúttal egyszerre indulunk meg, már igencsak sietősen az LGBTQ közösség zászlóinak lélegzetelállító színkavalkádja felé.

Ez a novella A_Wp_Csillagai Színkavalkád nevezetű versenyére, azon belül pedig a színkavalkád témára készült. Lisden és Dan karaktere fikcionális, bármiféle egyezés valóéletbeli személyekkel, a véletlen műve.