Betegek virágok mezején (Bakudeku) /Befejezett/

11

A két fiú kissé feszülten várta a nappaliban ülve, hogy az osztálytársaik megérkezzenek.

Midoriya ideges volt, remegett és izzadt, ez pedig a másiknak is feltűnt.

- Tudod mit? Addig beszéljünk, amíg nem érnek ide! - nevetett fel kissé kínosan. - Az legalább le tudja kötni az agyad.

Izuku hálásan mosolygott rá.

- Köszönöm, Kaminari-kun.

***

- Bakugou? - kérdezte hitetlenül Denki, miután Midoriya beszámolt neki mindenről. - Miért?

- Nem tudom megmondani, egyszerűen csak... ez van - sóhajtotta. - Azok után, amiket tett velem, most mégis... Más. És nem tudok neki nem megbocsájtani - rázta meg a fejét.

A szőke sóhajtott.

- Igazából, most hogy belegondolok, elég egyértelmű volt - gondolkodott el. - Mindig, amikor a közelében vagy, teljesen máshogy viselkedsz. Gondolom ebben a képzelet-lény sem segít sokat - vakarta meg a fejét.

- Várj, mi?! Te tudsz a képzelet-lényekről? 

- Persze, duh. Én is Hanahakis vagyok - mosolygott Izuku-ra.

- Mi? - döbbent le a fiú. - De te mindig olyan boldog vagy, mintha semmi bajod nem lenne a jegyeiden kívül-

- Hé!

- És mindig magabiztos vagy a magad módján, és nem is tudom egyszerűen csak nem olyan ember vagy, akiből kinézném, hogy ugyanolyan betegséggel született, mint én, és most ezzel eléggé megleptél. De-

- Fejezd már be a motyogást! - nevetett fel Denki. - Attól, hogy ilyen a személyiségem, még lehetek beteg.

Midoriya csak nézte a vigyorgó fiút, és arra gondolt...

- Kirishima - mutatott a szőkére. - Kirishima-kun az, nem igaz?

Kaminari elvörösödött, az egész arca a piros árnyalataiban pompázott, sőt, még a füle és a tarkója is.

- Ennyire egyértelmű?

- Igazából annyira... - gondolkodott el a szóhasználaton Izuku. - tökéletesek vagytok egymás mellett, hogy nehéz nem észre venni. Elmondtad már neki?

- Nem - nézett félre Denki. - Még nem volt bátorságom.

Egy ideig csak csendesen ültek egymás mellett, majd a szőke a zöld hajú felé fordult.

- De neked is el kellene mondanod ám neki!

- Csak akkor, ha te is! - vigyorogtak egymásra.

- Benne vagyok - nyújtotta a kezét egy pacsira, mire Midoriya belecsapott a tenyerébe.

Ekkor nyílt az ajtó, és a boldog hangulat egy kissé megszakadt.

Az egész osztály lihegve rontott be, legelől Katsuki-val, aki amint meglátta a döbbent Izuku-t, odafutott hozzá, és megfogta az arcát.

- Deku, jól vagy? Ugye nem csináltál semmi hülyeséget?

Midoriya csak még jobban ledöbbent. Az arca felforrósodott, a szíve hevesen kezdett verni, és csak annyit bírt kinyögni:

- J-jól vagyok.

Bakugou megkönnyebbülve a fiú felé hajolt, aki lefagyva hagyta, hogy az ajkaik összeérjenek.

A szőke elhúzódott tőle, a szemébe nézett és elvigyorodott.

- A kerek fejű elmondta.

Izuku Uraraka felé nézett, aki egy "Bocsit" tátogott neki.

A zöld hajú egy pillanatig csak még jobben ledermedt, majd mintha egy álomból kelt volna fel, átkarolta Katsuki nyakát, és magához húzta egy csókra.

Ahogy ajkuk a másikén volt, megkönnyebülést éreztek, mintha az eddigi összes hibájuk, meg nem oldott problémájuk eltűnt volna, és csak ők voltak. Ketten, egyedül, valami teljesen üres helyen. Boldogak voltak, nyugodtak, és végre úgy érezték, hogy semmi baj nincs.

Hirtelen hasított beléjük egy érzés.

Szeretlek, akarták üzenni egymásnak, ahogy egymásnak döntötték a homlokukat, mégsem mondtak semmit. Féltek, hogy elrontaná a pillanatot, így csöndben maradtak, és csak néztek egymás szemébe, piros a zöldbe, zöld a pirosba.

***

Kaminari aznap félre hívta Kirishima-t. Félt, rettegett, attól, ami következett, mégis tudta, meg kell tennie. Végülis, annak a kettőnek is sikerült, pedig elég reménytelen esetek.

Nagy levegőt vett, majd végre kimondta:

- Szeretlek.

Nem nyitotta ki a szemét, erősen csukva tartotta, nem akarta látni a vörös reakcióját.

Ledöbbenten érezte a köré fonódó erős kezeket, amelyek megtartották remegő lábai ellenére is.

- Hanahakis vagy, igaz? - kérdezte a fiú.

Denki remegve bólintott.

- De ha csak megsajnálsz, akkor inkább ne válaszolj a vallomásra - mondta elcsukló halk hangon.

- Dehogy, teljesen félreérted - hajolt el egy kicsit. - Kinyitnád a szemed?

A szőke vonakodva, de megtette. Ott állt előtte Eijirou, a karjaival még mindig átkarolva őt, és lágyan mosolygott rá, egyik hegyes foga kilátszódott. A szeme enyhén csillogott, ahogy Kaminari-t nézte, aki egyre vörösebb lett.

- Egyszer az öltözőben köhögtél - kezdte a vörös. - Ott hagytam a táskám, és vissza kellett mennem érte, te pedig ott voltál, és szenvedtél. Nem tudtam bemenni, és nézni, ahogy ez történik veled, de még rosszabb volt belegondolni, hogy valakit ennyire szeretsz.

Denki ledöbbent. Végig tudta, és...

- Féltél lépni - suttogta a szőke. - Azt hittem, csak én vagyok ennyire béna - sóhajtotta megkönnyebbülve.

Kirishima elmosolyodott, majd lassan megcsókolta a fiút.

Az ő csókuk nem volt annyira különleges érzéseket keltő, mint Bakugou-éké, de a maguk módján nekik is annyira rendkívüli volt, hogy libabőrödek lettek tőle.

Nekik ez egy egyszerű csók volt, színtiszta szeretettel, a különbség az volt Midoriya-ékéhoz képest, hogy a zöld hajúékéban volt sajnálat, szomorúság, boldogság, de leginkább megbocsájtás.

De a vöröséknek nem kellett semmit megbocsájtani a másiknak, mivel minden úgy volt tökéletes a kapcsolatukban, az elejétől fogva, ahogy volt. Nem voltak hibák, nem voltak problémák, csak ők ketten, ahogy a kollégium előtt a hó elkezdett hullani a hajukra.

Míg Katsuki-ékéban visszhangzottak a múltban megtett szörnyűségek utóhatásai, ők csak ők voltak, tökéletesen egymásak teremtve.