- ♡ -
Madarak halk csicsergése ütötte meg fülét, a lágy dallamra ébredt. Tompa fény, mely hirtelen a szemébe vágott, egyáltalán nem segített fátyolos látásán. Sötét és hideg ölelte körbe, az egyetlen fényforrás, aminek örülni tudott, az az ablak volt. Hajnal lehetett, esetleg pirkadat, napfelkelte. Nyirkos levegő, kopott, ócska falak, üresség. Mégis mi történt vele?
Nem érzett fájdalmat, sem rettegést, egyedül a tehetetlenség volt az, ami úrrá lett rajta. Emlékei kiestek, halovány képfoltok jelentek meg neki csupán a tegnapról, ami lassan kezdett feledésbe múlni. Nem tudott gondolkodni, valami minduntalan visszatartotta őt attól, enyhe nyomás nehezedett elméjére, mely nem engedte.
Csak feküdt, mint egy partra vetett hal, némán hápogva, élettelenül. Saját vérének ízét érezte nyelvén, ami száraz volt, megváltó vízért kiáltott. Nehezen lélegzett, nem csak teste, hanem lelke is egyaránt gyenge volt.
Fázott, a ridegség mégis verejtéket vert bőrére, mely tarkóját díszítvén borzongásra ösztökélte őt minden adandó alkalommal, mikor megpróbált oxigénhez jutni.
Már sejtette, mi történt vele, ahhoz mégis képtelen volt, hogy fel is fogja a dolgok okát. Nem tett semmi rosszat, sosem veszekedett senkivel, nem ártott még a légynek sem. Akkor viszont miért?
Miért volt, miként az ébredés egy olyan helyen érte őt az ájulás után, ahol az embernek csak meghalni lett volna kedve?
- ▪ -
Sikerült felülnie. Rettentően ki volt már merülve, ezért hátát a falnak támasztotta, szemei úgy lestek körbe a kis helyiségben, élet után keresve. Az ablak alatti asztalon egy kaktusz pihent, hófehér cserépben csücsülve. Az ágyneműje is fehér volt, meglehetősen tiszta és rendkívül kellemes illatot árasztva magából. A falak kopottságát leszámítva egészen otthonosnak vélte, amit furcsált.
Hiszen valaki elrabolta Harryt, a francba is.
Az ajtót meg sem próbálta. Biztos volt benne; esélytelen, hogy azon át távozzon. Az ablakot is rácsok borították kívülről, ő mégsem aggódott.
Eldöntötte; bármi is történjék, engedelmeskedni fog. Az ellenkezés csak felbúzdítja rosszakaróját, az egyetlen, amit képes elérni vele, az a biztos halál. Viszont, ha az elrablója által megszabott szabályokat követi, talán lesz esélye a túlélésre.
Akkor nem számított semmi más, csupán a létezés. A holnap, az élet, egy simogató napsugár. Nem akart meghalni, még nem.
De a kipirosodott orcán végigszaladó könnycseppet nem tudta tagadni, mely sírt, sikított; menekülni akart. Egészen az álláig futott, onnan pedig a lepedőre zuhant, épp úgy tehetetlenül, mint gazdája, ki döntésképtelennek bizonyult.
Az ördög viszont lesben állt.
- ♡ -
