Megtalállak! (Jungkook ff.) [BEFEJEZETT]

1. fejezet

MinHee

Viharos szél verte a viskóm deszkáit. A szél oly hevesen zakatolt, hogy szinte éreztem a takaró alatt. Reszkettem a februári hidegben. Az ágyam mellett a gyertya már alig pislákolt, majd sistergés mellett ki is aludt. Legalább három hete nincs fűtésem, így szinte minden ruhámat magamra öltve alszok. A takaró meleg ugyan, de a hideget már az is átengedni, mely a csontomig hatol. Miközben mindenem vacog, érzem, hogy a testem mellette lángol is, mintha belülről gyújtana fel valaki. Belázasodtam, remek!

Hetek óta készülök a ma esti BTS koncertre, na nem azért, hogy megnézzem, mert én soha az életbe el nem juthatok ilyen rendezvényre, hanem azért, hogy eladhassam a dolgaimat. Gyöngyökből és fonalakból készítek kulcstartót, nyakláncot, karkötőt, de még fülbevalót is. Vannak kézzel varrt sálaim, kesztyűim és sapkáim, de hímzett terítők is megtalálhatóak a repertoáromban.

Az asztalomra mindennap, hogy étel kerülhessen ezeket a tárgyakat el kell adnom, amikre az együttesek logóját, fandom nevét, vagy magát az együttest készítem el. Szerencsés vagyok, mert nagyon jó kézügyességgel áldott meg a sors, hisz mikor kirakom gyöngyökből, Jackson oppa, Kai oppa vagy Jungkook oppa arcát, a rajongók ámuldoznak felette, és szerencsére hamar elfogy mind.

Vannak női előadókról is holmik, de az valamiért nem fogy olyan gyorsan, talán az ennek az oka, hogy a női rajongók sokkal fanatikusabbak, más magyarázatot eddig még nem találtam erre.

Kikecmergek az ágyból, az lábujjam kikandikál a zokniból, kénytelen leszek az egyik anyagot, amit vettem felhasználni, és zoknit varrni belőle. Akik ismernek a környéken azt beszélik, hogy nem vagyok jó üzletember, mert túl olcsók a portékáim. Talán? Az eladott termékek feléből megveszem a következőkhöz szükséges anyagokat, a maradék pedig marad élelemre. Sajnos a villanyt már nem tudtam fizetni, de a vizet még igen, amire nagyon vigyázok. Főzni a szomszéd nénihez járok, aki nagyon kedves, pedig ő is alig él meg a termesztett zöldségeiből.

Mikor bejutok a városban nézem a kirakatban a tévét. Mennyi reklám az országunkról, és tényleg mind milyen csodálatosan festi le őket, de sok turista elfelejti, hogy a főváros peremén, eldugva ott élnek a városból kiszorult szegények. Aki kicsit tehetősebb, az sikeresen beíratja gyermekét a fővárosi iskolákba, abban reménykedve, hogy kitör majd ebből az ördögi körből.

- Jó reggelt, MinSu néni! - köszönök két köhögés mellett, de a szám elé tettem egy sálat, mert nem szeretnék senki sem lefertőzni.

- De csúnyán köhögsz, hadd nézzelek – teszi reszkető kezét a homlokomra. - Te jó ég, gyermekem! Neked magas lázad van! Azonnal ülj le oda, hozok valami orvosságot – szalad hátra a szobájába. Befogadna engem, de egy szoba, konyhája van, és én már annak is örülök, hogy valaki így törődik velem. Előkap egy bögrét, belehelyezi a gyógyfüvet, önt rá forró vizet, majd a kezembe nyomja. - Ez leviszi a lázad, de estére megint innod kell belőle, különben újra felmehet. - Bólintok, és megfújom a gyógyteát, majd kortyolok belőle. A forró nedű szinte átmelegíti az útját a gyomromig. - Tudtál fűteni az éjjel?

- Nem – felelem. MinSu néni nagyot sóhajt. - Túl drága a tűzifa.

- Kincsem, az a csoda, hogy eddig nem fagytál meg a saját otthonodban – ingatta a fejét. - Mondtam neked, hogy gyere át hozzám, összehúzzuk magunkat.

- Nagyon kedves tetszik lenni, de túlélő típus vagyok – mosolygok, majd egy köhögésrohamba fullad az egész.

- Remélem, ma nem mész sehova? - aggódik értem.