Megtalállak! (Jungkook ff.) [BEFEJEZETT]

2. fejezet

Jungkook

A januári szabadságunk mintha meg sem történt volna. Alig várom azt a pár hetet mikor Jimin hyunggal hazautazhatunk Busanba, és végre a családommal lehettem. Hiányzik anya főztje, szeretetteljes mosolya, még a bátyám barackja is a fejem tetejéről, még az is hiányzik.

Kissé kótyagosan rázkódom a furgon hátsó sorában, ahová megbújtam aludni még egy kicsit. Nagyon nehezen ébredek meg, mivel állandóan dolgozunk, minden lehetőséget megragadunk az alvásra. Jelenleg új albumon és az új világ körüli turnén melózunk, és mellett ne ecseteljem a kismillió reklámfilmet. Ahogy közeledtünk az Olympic Stadium felé, felélénkültem, az ok rendkívül egyszerű, kíváncsi vagyok itt lesz-e?

A furgon megállt, a rajongóink fojtogatóan tömörültek köré. Hat biztonsági ember lépett a furgon ajtójának oldalához kordont képezve. Be kell vallanom, hogy néha bizony nagyon félelmetes ennyi ember között elhaladni, főleg, hogy tudjuk mindig van egy saeseng a tömegben, aki bármikor beránthat a lavina közepébe. Ijesztő, na! Mi is csak emberek vagyunk.

Kémleltem kifelé az ablakon, és akkor egy röpke pillanatra megláttam a kosarat. Nem ismerem a lány, de mi öt éve vagyunk a pályán, és négy éve minden évben az turnénk első két napján ott van. Árul valamit, amit sosem láttam, de valamiért mindig aggódok érte. A tömeg szinte magával sodorja, vékony testalkatú, kissé alacsony termetű, mégis annyira bátornak gondolom, hogy nem fél, ekkor tömeg kellős közepén. Szép arca van, hosszú sötét fekete haja, de a szemei beesettek, fáradtak. Hogyan figyeltem meg ennyire? Végtelenül egyszerű. A fejemre húzom a kapucnit, arcom előtt a szájmaszk, és a tekintetemmel végig őt figyelem, miközben néha intek a rajongóknak.

A mai tömeg mintha sokkal vadabb lenne, aggódva figyeltem, ahogy szépen lassan sodorja magával egyre közelebb hozzánk. A szívem a torkomban dobogott, az arcán rettegés volt. Mit tehetnék? Ha lépek azonnal pletykát indítok el. Ekkor a kosár a levegőbe emelkedett, és ő eltűnt. Megtorpantam.

- Mi a baj Jungkookie? - rángatta meg a ruhám ujját Jimin hyung.

- El fogják taposni – feleltem, és már léptem is ki oldalra, a tömeg felmorajlott, azt hitték autogramot megyek osztogatni, de a testőrök utat törtek nekem, akár Mózes.

- Kicsodát? - hallottam még Hoseok hyung hangját, de már nem tudtam rá figyelni.

Megtisztult előttem az út, és ő ott kuporgott a földön, összegömbölyödve, a fejét védve, körülötte kézzel készült tárgyak, nem volt időm jól megfigyelni a tárgyakat, mert felnézett rám. Tekintette áthatóan tiszta volt, még sosem láttam ennyire tiszta pillantást, mégis tele volt fájdalommal és félelemmel. Felé nyújtottam a kezem, ő megfogta. Apró keze szinte eltűnt a nagy tenyeremben. Ujjai jéghidegek és véresek voltak, friss horzsolások. Arra következtettem, hogy megpróbálta menteni a portékáit, és az emberek megtaposták. Nem szóltam semmit, csak felsegítettem, majd megfordultam, és a várakozó többiekhez sétáltam vissza villózó vakuk kíséretében.

- Ez meg mi a fene volt? - kérdezte Yoongi hyung.

- Most lesz pár fotó, vagy összeboronálnak titeket... - kezdte intelmeit a leaderünk, de én félbeszakítottam.

- Vagy megjegyzik mennyire rendes és kedves vagyok – tettem a szívemre a kezem, és úgy tettem mint aki színpadon van –, hogy segítek egy bajba jutott ARMY-nak.

- Javíthatatlan vagy! - kacagott Jimin hyung.

- Én nem poénkodnám el ennyire – vágott nyakon a menedzserünk Sejin sunbaenim. - Szép dolog volt, amit tettél, de ez rosszul is elsülhet, és nem neked – közölte.

Ettől az információtól gombóc nőtt a torkomban. Vajon az a lány épségben haza tudott menni, miután eljöttem? Egek, lehet, hogy megverték, vagy.... Annyi szörnyűség futott át az agyamon pillanatok alatt, hogy kész káosz lett benne, közben meg arra is figyelnem kellett, hogy lassan előkészüljünk a koncertre. Még most délelőtt megtartjuk a saját ruháinkban a főpróbát, hogy este nyolctól már minden tökéletesen menjen. Vajon este is itt lesz az a lány? Vagy holnap? Sajnos én már csak holnap tudhatok meg róla valamit, hacsak! Egy őrült gondolatom támadt, de muszáj volt megtennem, mert ideges voltam, hogy talán veszélybe sodortam szegényt.

- Hová robogsz! - kiáltott utánam Taehyungie.

- Mindjárt jövök, a színpadon találkozunk! – kiáltottam vissza.

Végig rohantam a folyosón, és a lépcsőnél jobbra, ahol némileg meg is csúsztam, és úgy kellett megkapaszkodnom az ajtóban, majd kicsúsztam, egyenesen a portás elé.

- Hová ennyire sietősen fiatalember? - kérdezte kedvesen a középkorú férfi, arca kerek, mosolya pedig igen bizalomkeltő volt.

- Ha nagyon szépen megkérem, van kint egy áruslány, egy kosarat cipelt a nyakában – mutogattam is miközben magyaráztam –, szóval megnézné nekem, hogy jól van-e? - A férfi elmosolyodott az orra alatt, majd biccentett. Ott toporzékoltam, ahogy kiment a sorakozó lányok közé, majd eltűnik egy pillanatra a szemem elől. Egyszer, ahogy nyújtózkodom a sötétített üveg mögött, végre felbukkan a férfi, majd visszajön a helyére. - Nos? - türelmetlenkedtem.

- Most csomagol össze, sajnos az összes portékáját tönkretették, szegény eléggé meg van fázva. Bár otthon sem jobb neki – mondta.

- Ismeri? - kíváncsiskodtam.

- Fogjuk rá. Tehetek még valamit érted? - kérdezte segítőkészen, én meg a zsebemben kezdtem turkálni, majd 5000 wont tettem le elé.

- Odaadná neki, de ne mondja meg hogy kitől kapta – kértem, mire a férfi bólintott, és visszaindult a pénzzel a lányhoz.

- Jungkookie! - üvöltötte Sejin, hirtelen még a nyakamat is behúztam. - Azonnal a színpadra, meddig várjunk még rád?

- Megyek csak... - mutattam hátra, mert meg akartam várni a portást.

- Engem az sem érdekel most, ha magát Jézust várod, tűnés a színpadra! - bólintottam, és lehajtott fejjel kullogtam előtte. Remélem, holnap többet fogok tudni róla!