Amit eddig magamban tartottam...

Kezdem az elején...

,,Tiszta szívvel betörök, ha kell... ha kell embert is ölök"

Azt hiszem egyikőtök sem gondolta volna, hogy egyszer felkerül a listára. Talán én sem. Mindegyik sztori úgy kezdődött, hogy nem kellett volna elkezdődnie. Utólag viszont, rájöttem, hogy kellettetek ezek az élmények és csalódások ahhoz, hogy azzá váljak, aki ma vagyok.

Minden az oviban kezdődött.
Sohasem voltam az a tipikus kislány, akiért az összes óvó néni, szülő és gyerek is odavan. Mindig az voltam, aki a csúnyácska és akivel akkor játszottak, ha nem volt más.
Volt 2 legjobb barátnőm. Az egyiket utáltam, és a másik sem volt a szívem csücske.
Jogosan kérdezhetnéd, hogy akkor miért hívom őket legjobb barátnak. Azért Drágám, mert akkor én elhittem, hogy egy legjobb barátság így néz ki.

Az óvoda volt az a mérföldkő az életemben amit a legjobban utáltam. Mai napig izzó gyűlölettel tekintek vissza azokra az évekre. Az óvónéniknek azóta már megbocsátottam, viszont azok a sebek, amiket ott szereztem a mai napig nem gyógyultak be teljesen.
Már kislányként az értéktelenség érzésével küzdöttem. Minden nap azon gondolkoztam, mikor maradok egyedül és ha ez megtörténik kihez mehetnék segítségért, de nem volt ilyen ember.

Volt egy fiú aki érdeklődött irántam, de engem nem érdekeltek úgy általánosságban a fiúk. Mégis ott voltam a születés napján a házukban. Mégis megölelt. Zaklatott.
Akkor még nem mértem fel a súlyát annak, ami történt velem. Nem is értettem, hogy kerültem ilyen szituációba. Hiszen még csak 5 éves voltam. Nem is kellett, hogy értsem, mi ez egyáltalán.

Ebből az időszakból ami megmaradt: értéktelenség érzése a mai napig, testkép zavar, megfelelési kényszer, és még néhány ilyen szép dolog.

Ezek után gondolhatjátok, mennyire vártam az iskolát. A megnyugvás forrásaként tekintettem rá. Valamilyen szinten beteljesült amit vártam. Végre nem voltam utolsó, hátrahagyott, kiutált. A tanító kedves volt velem és végre éreztem, hogy nem csak a családi légkör volt az, ahol szeretetet kaptam.

Anélkül, hogy észrevettem volna, felnőttem. Tizennégy éves korom körül - ahogyan a legtöbben ilyenkor - nagyon lázadó voltam.
Szerintem ez nem egy ,,kamaszkori lázadás" csupán. Ekkor döbbenünk rá, hogy ami eddig biztonságot nyújtott, akiben megbíztunk mégsem fekete és fehér. A békés pihenő helyek, a bizalmasaink, szeretteink is csak egyszerű helyek, helyzetek, emberek. Mi tesszük hozzá azt, amitől különlegesek lesznek ezek a dolgok, zugok, személyek.

A szeretet is csak mi tudjuk vinni magunkkal. Azt, hogy szeret a kedvesed nem te adtad neki, és nem ő adta neked a saját szereteted iránta. Ezen gondolkodj el kérlek.

Szóval vissza is térnék a témára. Az általános iskola. Hibába mondom, hogy rossz volt az is, ez csak egy olyan pesszimista gondolat amit azokon a napokon szedek elő a szívem legmélyebb ládikájából, amikor hiányzik a szeretet belőlem. Sajnálni és sajnáltatni akarom magam emiatt. Ilyenkor azt akarom, hogy jöjjön valaki, aki úgy tud szeretni, hogy nekem is jusson ebből a nagyszerű érzésből.

Azt hiszem a középiskola az, ahol rájöttem meg kell találnom magamat. Emellett a vallásomat kell első helyre tennem. Ez az a hely, ahol mindezt véghez viszem és merek kockáztatni, merek dönteni és választani. Nem tudom pontosan, mikor jött el az a pillanat amikor erre rájöttem. Egyszer csak azon vettem észre magam, hogy mindenről van véleményem és sokka tudatosabb vagyok, naplementét fotózok és észreveszem az összes őzikét, nyuszit a vonatablakból. Már merek beszélni az érzéseimről, és másokét is előmerem hozni. Sőt, rájöttem, hogy nem kell mindig jónak lennem, mindig megfelelnem mindenkinek.

Szóval jót tett ez a suli. ;P