Kétség - [BEFEJEZETT]

XV. Fejezet

- Korán hazaértél. - Anyám lépett be a nyitott ajtón és álmosan nézett rám. Haját féloldalasan elaludta, így nagyon vicces volt. - Beteg vagy? 

- Igen, és már egy ideje itthon vagyok - mondtam gyengén. 

- Nyitva hagytad az ajtót. 

Nem tudom, hogy ez a mondat miért idegesített fel annyira, de szinte felrobbantam ennek hallatán.

- Nem megmondtam, hogy beteg vagyok?! - majdnem kiabáltam és anyám is megijedt a hirtelen kirobbanásomon. - Nem tudok mindenre figyelni, soha nem leszek tökéletes és nem is leszek normális! Annyira el vagyok cseszve, amennyire csak lehetséges. - dühösen fújtam egyet, de aztán lenyugodtam.

Ez is a drog mellékhatása lehet, mint ahogy az is, hogy folyton az ablakot nézem. 

Anyu még ott állt egy pillanatig, de aztán leült az ágyam szélére. 

- Dehogyis vagy “elcseszve”. - mutatta az idézőjeleket. - Olyan vagy amilyen. És igazán nem azért mondtam az előbb, mert ez valamilyen bűn lenne. Csak megemlítettem. Én is néha elfelejtem ám - nézett rám jelentőségteljesen. 

- Csináljak neked teát? Vagy reggelit? - váltott témát hirtelen. 

- Kösz, de nem kérek semmit. - elég flegmára sikeredett ez a válasz, de nem tehetek róla. 

Menjen már ki a rohadt életbe! Már a falon foszforeszkáló házak is elkezdtek mozogni és a gyanúm is beigazolódott az ablakkal kapcsolatban, ugyanis egy szakadt, narancssárga hajú, vigyorgó bohóc jelent meg a túloldalon. Kezében egy héliumos léggömböt szorongatott és ez azért volt fura, mert a lufi kisebb volt a fejénél, így le kellett volna neki esnie. Mert hát mégiscsak a harmadikon lakom! 

Nem akarom, hogy lássák, ahogyan megbolondulok. 

- Egyébként tegnap kimostam a szennyest és találtam egy véres felsőt. - nézett rám anyu kíváncsian. 

Nagy nehezen elfordítottam a fejemet arról a rémes bohócról és azt mondtam, ami legelőször eszembe jutott. 

- Vérzett az orrom, de nem volt komoly.

Visszapillantottam, de bár ne tettem volna…a bohóc… engem figyel, gonosz tekintettel. 

Nehogy közelebb merj jönni, mert leütlek! - gondoltam mérgesen abba az irányba nézve. 

- Figyelj! Most lett elegem! Szeretnék pihenni. - intéztem mindkettőhöz. 

- Jól van má’! Megyek is. Nem zavarlak. Rossz kedved van. Felfogtam. - emelte fel a kezét anyám védekezőn és már ott sem volt. 

Mire visszanéztem, a narancsbohóc már a szobám sarkából nézett rám.