Gondolatok, írások

Magány

Sziasztok! Elég régóta tervezem már, hogy nyitok erre is egy könyvet, ahol kicsit mélyebb mondandójú írásokat közölnék veletek... 😅 Tulajdonképpen ez, amit most láttok annak a műve, hogy egy barátom kért tőlem egy naplementés írást, nekem meg tetszett az ötlet és úgy érzem, hogy méltó avatása lenne ezeknek a sztoriknak. 😅 Szóval, remélem ezek is tetszeni fognak nektek, és jó szórakozást hozzájuk! Puszi! 😘

Az aranyló homokban sétálok.

Hűvös szél fúj, a meleg nyári nap ellenére, mely már kezd éjszakába fordulni. A Nap vörösen és vakítóan izzik a horizonton, és visszatükröződik a tenger kék vizéről. Vérszínűre festi az égboltot és a felhőket, melyek láthatóan egy távoli vihart hoznak. Én egy strandpapucsban járok a parton, egy egyszerű rövidnadrágban, meg egy cipzáros pulcsiban. A homok minden lépésemre besüllyed, mintha magába akarna szívni és az örökkévalóságig ottartani engem, majd inkább belemegy a papucsomba, hogy ne válljon el tőlem a továbbiakban se. A sirályok a távolban halkan vijjogtak, miközben a széllel szemben repültek, melynek eredménye az lett, hogy egy helyben maradtak. Én mentem előre, cél nélkül. Hagytam, hogy a sós tengeri levegő átfusson rajtam és engedtem, hogy a gondolataim elárasszanak.

Általában a hangulatom semleges. Egyszerre vannak szomorú és vidám gondolataim, melyekkel már megtanultam együtt élni. Viszont, mindig amikor végigsétálok a parton, főleg naplementében, elfog egy érzés, ami valahonnan mélyről jön. Egy érzés, mely a mindennapjaimat nem határozza meg, de a csendes pillanataimban mindig vissza-visszaköszön, hogy el ne feledkezzek róla. Nem tudom megfogalmazni, hogy mi ez. Talán a magány és a szeretethiány keveredése, mely nem hangol le, hanem egyszerűen csak van. Ilyenkor mindig valami meleg érzés árad szét a mellkasomban, de nem a kellemes fajta. A gyomrom automatikusan elkezd be-berándulni, mint amikor valami miatt izgulsz, és rosszabb napokon elfog a sírhatnék. Ilyenkor senki nem tud segíteni rajtam. Az egyetlen módja annak, hogy jobban legyek az az, hogy magamra hagyjanak, és magától elmúljon, de közben nem akarok magamra maradni. Magány. És szeretethiány. Határozottan ennek a kettő érzésnek a keveredése. Mert már készen állok arra, hogy szeressek valakit, és szükségem van rá. Valakire, aki magához húz és megölel. Egy puszit nyom az arcomra, majd azt súgja a fülembe, hogy ne aggódj, minden rendben lesz. Aki képes a legrosszabb állapotomban is mellettem lenni, szeretni, és támogatni, nem számít mi van. Akinek az együttlét nem abból áll, hogy egymás mellett ülünk és beszélünk, hanem a mélyebb testiségekről is. Az érintésekről, melyekben érződik a törődés, a meleg szavaiból, melyek egy kellemes, nyugtató érzést árasztanak szét a testemben. A szoros, szerelmet átadó ölelésekről, mely bármikor megnyugtat, és képes elvinni erről a Földről egy másik helyre bennünket, miközben kimondja, minden érzését kimutatva azt, hogy szeretlek. Erre van szükségem. Igaz szeretetre. Nem egy látszat kapcsolatra, ahol együtt vagyunk a nyilvánosság előtt, de magánéletünk egymással nincs. Ahol nem úgy viselkedünk egymással mint két jóbarát. Nem pénz kell és nem is hírnév. Valaki, aki teljes szívéből szeret, nem számít mi van, a halálig és tovább.

Igen, talán ez a legegyszerűbb magyarázata ennek az érzésnek. Szembefordultam a Nappal, mely már szinte teljesen elbukott a víz alatt. A sós, tengeri szél egyre jobban tombolt, a már fekete felhők vészesen közeledtek. Becsuktam a szememet és vettem egy mély levegőt. Hagytam, hogy a szél összeborzolja a hajamat, és megpróbálja letépni rólam a pulcsit, majd csak álltam ott, hagyva, hogy a természet magába szippantson.