Hullámok

– Önfejű lány vagy, Hanako – sóhajtja lemondóan az idős férfi. – Ha te valamit elhatározol, attól semmi nem tántoríthat el, igaz?
– Senki és semmi. Ezt tőled örököltem, papa.
A szoba falait vörösre festik a lemenő nap álmos sugarai. Hanako odalép az ablakhoz, behúzza a sötétítőfüggönyöket, de még azokon át is beszűrődik egy kis halványpiros ragyogás.
A lány ujjai között gyufa sercen. A fésülködőasztalon álló gyertyák kanócain nagyot lobbanva kezdik meg táncukat a sárga lángok. Hanako leül a tükör elé. Kezébe vesz egy gyöngyház nyelű fésűt, és végigszánt vele hajának hosszú, fekete szálain.
– Valóban szereted? – hangzik a kételkedő kérdés a szoba sarkából, ahol apja üldögél egy régi karosszékben.
Hanako a tükör szélére ragasztott fényképek egyikére pillant, amelyen viharos szél fúj fehér, habos hullámokat a tengerre. Megmagyarázhatatlan, különös szerelem ez.
– Igen, papa – feleli.
– Akkor igazán bemutathatnád – morogja a férfi.
Hanako nem tud jól hazudni, ezért lesüti a szemét, hogy ne lássa tükörképe szemrehányó tekintetét.
– Nemsokára – ígéri, majd felpillant, és rúzsával rózsaszín csillogást fest a szájára. – Kérlek, hagyj magamra, papa! Szeretnék felöltözni.
A férfi feltápászkodik a karosszékből. Mielőtt kilépne az ajtón, rámosolyog a lányára, aztán, hogy megőrizze szülői tekintélyét, még egyszer megcsóválja a fejét.
– Isten veled, papa! – suttogja Hanako, és amióta meghozta a döntését, először érez egy kis szomorúságot.
Leveti köpenyét, szekrénye fiókjából előkeresi a legszebb fehérneműjét. Egy pillanatra eltöpreng, hogy talán fürdőruhát kellene vennie, de csábítóbbnak tűnik a csipke fekete virágmintája.
Nem sokszor van alkalma estélyit ölteni. A hosszú, ezüstszálakkal átszőtt selyemanyag hideg simogatással siklik végig a testén. Hanako megpördül benne. Nevetve hallgatja a selyem suhogását a szoba csendjében.

Amíg arra vár, hogy az óra éjfelet üssön, elbúcsúzik az életétől. Végigjárja kicsinyke lakását. Megöntözi a virágokat. Letörölgeti a port a polcokon sorakozó, ajándékba kapott, szerencsehozó, műanyag macskákról. Rondák, de megőrizte őket, mert szeretetből és hálából adták mindet. A fényképezőgépét hagyja utoljára. Tőle a legnehezebb megválnia. A sok polaroidkép, melyet vele készített ott díszeleg a nappalija falain. Más megijedne egy ilyen dekorációtól, de Hanako világa kisgyermekkora óta különbözik a többi, átlagos emberétől. A legtöbb képen, csak úgy, mint azokon, amik a tükrére vannak ragasztva, a tenger hullámzik.
Az éjfelet várja, mégis meglepi, mikor elérkezik. Újra végighúzza haján a fésű fogait, megigazítja a ruháját, és indult.

A város kihalt. Cipősarkainak kopogása felveri a csendet álmából.
Ahogy Hanako közeledik felé, a tenger halk sóhajai vészjósló morgássá hangosodnak. Nyoma sincs a nappali nyüzsgésnek. A színes törülközők eltűntek, csak a homok egyszínű sötétsége takarja a partot, mint egy óriási, puha szőnyeg.
A felhőtlen égre csillagképeket hímez az éjszaka.
Hanako bokája megbicsaklik. Lehajol, kicsatolja a szandálját, és mezítláb folytja útját. Ruhájába belekap a szél, hajának hosszú, fekete szálai arcába kócolódnak. Eléri a partot nyaldosó sötét hullámnyelveket. Körbenéz, de se közel, se távol egy teremtett lelket sem lát. Megérinti ruhája pántját. Remegnek az ujjai. Szemébe könnyeket csal az izgalom.
– Nincs visszaút – bíztatja magát. – Ez a sorsod, Hanako.
Az estélyi selyme búcsúzóul még egyszer borzongást simogat a bőrére, mielőtt a part homokjára gyűrődik.
Hanako dideregve lép a hullámok közé. A víz hideg érintése egyre feljebb kúszik a testén. Maró sókristályok mossák le szájáról a rúzs csillogását. Felsikolt a fájdalomtól, a torka megtelik sós ízű vízzel. Prüszkölve köpi ki. Karjai és lábai ösztönösen próbálják megmenteni, kétségbeesetten kapálóznak, harcra kelnek a tenger egyre szorosabbra fonódó ölelésével.
Hanako lehunyja a szemét. A tenger hideg ujjai bekíváncsiskodnak a testére simuló csinos, fekete csipkevirágok alá. Valahányszor a felszínre bukkan, haja nyálkás hínárként csavarodik a nyaka köré.
– Menni akarok! – kiáltja az ég felé. – Kérlek, engedj el!
És ekkor véget ér a harc. Teste felhagy a küzdelemmel, és odaajándékozza lelkét a túlvilágnak.

...

Nevetést hint a szél a hullámok morajába. Jókedv szóródik a szomorú tengerbe.
Abigail a testéről lassan felszáradó vízcseppek halálában gyönyörködik, míg a körülötte zsibongó élet muzsikáját hallgatja. Egy gyerek szalad el mellette, piros játékvödréből forró homokszemek hullanak a combjára. Felszisszen az égető fájdalomtól, mert bőre még őrzi a tenger hidegét.
A napsütés ujjai göndörséget fésülnek haja nedves szőkeségébe. Megborzongatja az érintés gyöngédsége.
Sóhajtva nyújtózik el törülközőjén, lehunyja a szemét, és álomba merül.

Hanako az üres karosszékre pillant. El kell gondolkodnia rajta, mit vagy kit nélkülöz. Olyan bágyadt, mintha egy nagyon hosszú, mély álomból ébredt volna. Kicsit szédül. Elmosódik körülötte a szoba, a falakon hullámzik a tapéta. Eltántorog a fésülködőasztalig, leül, kíváncsi pillantást vet tükörképére. Nem tűnik sápadtnak, de azért megcsipkedi az arcát. Megfésülködik, kirúzsozza a száját, kis csipesszel megigazítja szemöldöke ívét.
– Nem is olyan rossz – állapítja meg a sminkelés eredményét látva.
Az ágyához lép, felemeli a selyem estélyi ruhát...
Cipősarkai nem csapnak zajt. Átsuhan a város néma utcáin. A tengerhez érve, szíve vad vágtába kezd. Elsétál a hullámokig, melyek ezen az éjszakán valahogy nyugodtabbnak tűnnek.
Kibújik a ruhájából. Vágyat ébreszt benne a selyem érzéki érintése.

Abigail felriad. Egyedül fekszik a sötétbe burkolózó tengerparton.
A nyár forróságát nem enyhíti éjszakai szellő, de a tenger fekete morajlása frissítő hideget lehel a levegőbe. Abigail fázósan húzza össze magát. Feláll, hogy hazainduljon, de ekkor halk suhogás hangja üti meg a fülét. A távolban valami csillan. Abigail addig hunyorog, amíg a sötétségen át megpillant egy alakot. Az ő ruháját fújja egy nem létező vihar dühös szele. A könnyű selyem anyag felé integet, mintha hívogatná. Abigail dermedten áll, és figyeli a földre tévedt csillagot, ami egyszer csak belehullik a part homokjába.
Ott, a távolban, valaki a tenger felé sétál. Amikor eléri a hullámszegélyt, a magasba emeli karjait, mintha el akarná érni az eget, aztán elmerül, eltűnik Abigail szeme elől.
– Ne! – kiáltja ijedten a lány, és futásnak ered.
Az alak nem bukkan fel újra.
Abigail a parton hagyott ruhát keresi, de hiába. Mintha csak álmodta volna az egészet, a homok sem őriz ott lábnyomokat, ahol a látomás eltűnt a hullámok között.
– Istenem, mi volt ez?
Miután nem kap választ sem önmagától, sem az éjszakától, kételkedni kezd, hogy valóban látott-e valakit.

Abigail figyeli az embereket. Megrökönyödést, félelmet, szomorúságot keres az idegen arcokon. Érzések után kutat, melyek elárulhatnák neki, hogy nem hallucinált. Az öngyilkosokra nem illendő emlékezni, mégis mindig hagynak maguk után egy kis fájdalmas döbbenetet. A parton napfürdőzőkön nem látszik semmi borús hangulatú érzelem, jókedvüket vagy közönyüket nem árnyékolja be halálhír.
Csupán képzelte volna?
A felé a partszakasz felé tekintget, ahol a ruha suhogása ezüstfénnyel integetett felé. Milyen szép volt!
Ezen a délutánon nem fürdik meg a tengerben, mert talán mégiscsak gyilkoltak a hullámai. Lehet, hogy később kap szárnyra a hír, miután partra sodorja a testet a dagály. A ruha is előkerül majd, hiszen nem foszolhatott semmivé.
És ha... kísértet volt? Nevetséges!
Abigail megdörzsöli a szemét, mintha egy álmot akarna elzavarni a fejéből, pedig abból az álomból, ami nem hagyja nyugodni, ha álom volt egyáltalán, már régen felébredt.
Fekszik a parton, ujjaival ábrákat rajzol a forró homokba.
Közeledik az este, mire elhatározássá érik benne egy bolondos ötlet: Marad, és vár rá.
Hihetetlenül lassan telik az idő, mintha megállt volna. A naplemente kitartó vöröse nem akar a horizont alá bukni.
Abigail sétára indul a parton.
Különös kapcsolatot ápol az öngyilkossággal. Nem borzad tőle, néha-néha eljátszik a gondolatával. Véleménye szerint mindenki így van ezzel. Elképzelhetetlennek tartja, hogy valaki úgy élje le az életét, hogy egyetlen egyszer se akarjon véget vetni neki. A megszületésünkről nem mi döntünk, érvel, de a hálálunk jogát, még ha erőszakkal is, visszavehetjük a sorstól.
Megtorpan. Éppen ott áll, ahol múlt éjjel a hullámok közé vetette magát az a lány. Ekkor említi magában először lány-ként. Nem látta tisztán, inkább csak érezte a fiatal, karcsú test szépségét.
Merengéséből egy kíváncsi tekintet zavarja fel. Egy kisgyerek toporog mellette, és egyik lábáról a másikra áll – számára még vidám táncmulatság az élet –, és vattacukrot majszolva bámul rá.
– Mi az? Van rajtam valami érdekes? – kérdezi bosszúsan Abigail, mire a gyerek megrántja a vállát, és nézi tovább.
Abigail duzzogva hátat fordít neki.
Egy sziklamorzsát pillant meg, amelyet a partot körülvevő csipkés kőszirtből harapott ki az idő. Tökéletes búvóhelynek ígérkezik.

Hanako egymásba illeszti melltartója pántján az apró kapcsokat. A virágcsipkék széle belecsíp a bőrébe.
– Fenébe! – szisszen fel a fájdalomtól. – A fürdőruhát kellett volna választanom.
Felveszi az estélyit, majd a fésülködőasztalhoz megy, és megkeresi a rúzsát. Sokáig bíbelődik a sminkeléssel, olyan sokáig, hogy egyszer csak az utcán találja magát. Meglepetten néz körbe. A csendes házfalakról sötét ablaküvegszemek csillognak rá. Fülel, merre morajlik a tenger. A hullámok hívogató hangja egészen közelről szól, mintha sistergős-recsegős gramofonfelvételt hallgatna.
A parton kibújik magas sarkú szandáljából. Talpát kellemesen bizsergeti a homok meleg szőnyege. Ruhája uszályába belekap a hirtelen feltámadó szél. A könnyű, selyem anyag megadja magát és elszakad. Hanako lábai kacéran villannak elő.

Abigail elbóbiskolt a szikla mögött, az estélyi suhogása ébreszti. Nincs ideje megrémülni, mert a jelenés csak párlépésre áll előtte, és minden idegszála az ő szépségét lesi. Keleti nő, talán japán. Hosszú, fekete hajzuhatag omlik a hátára. Nem áttetsző, még csak nem is foszforeszkál. Abigailnek az az érzése támad, hogy, ha megérintené, bársonyos bőrt markolna, nem levegőt. A látomás leveti ruháját, az ezüstös ragyogás pontosan úgy hullik a földre, mint előző éjjel. Abigail reszketve figyeli, nem mer sem mozdulni, sem kiáltani. Hiszen már úgyis halott! Hagyja, hogy újra elnyeljék a hullámok. Csak akkor merészkedik elő rejtekéből, mikor a hold kibújik a felhők mögül, és végigpásztázza fényével a partot.
Most már kétség sem fér hozzá, hogy szellemmel van dolga. Egy halott lányra lelt, aki minden áldott éjjel újra meg újra a tengerbe öli magát.

Abigail csak annyit tud a kísértetekről, amennyit a könyvekből olvasott róluk. A regényekben mindig okkal bukkannak fel valaki életében.
Véletlen látta meg, vagy meg kellett pillantania? És ha nem volt véletlen, mi köze neki ehhez az idegen nőhöz?
Mámorító izgalom lesz úrrá rajta. Egész álló nap a szellemen jár az esze.
Nem találja helyét a tengerparton, pedig sehol máshol nem érzi hasonlóan otthonosan magát. Zaklatottan sétál fel-alá a hullámnyelvek között. Hamisnak tűnnek a nappalok vidám fürdőzői, a gyereknevetés, a kutyaugatás, egyedül a túlvilágról érkezett éjszakai látogató valóságos. Nem emlékszik, mikor lelkesedett utoljára ennyire valamiért. Éppen egy kalandot él át. Izgalmas, regénybe illő szellemtörténet főszereplőjévé válik.
Szóba lehet elegyedni egy kísértettel? És vajon a kísértet is látja őt?
Ez utóbbi kérdésre a legkönnyebb feladat választ találni, csak egy kis merészség kell hozzá. Abigailnek egy teljes hétre van szüksége, hogy összegyűjtögesse magában.
Addig is, amíg elérkezik a megfelelő alkalom, csaknem minden éjjel ott kuporog a szikla mögött, és nézi, ahogy a szél belekap a lány ruhájának selymébe.

Hanako kisimogatja az estélyi gyűrődéseit. Mielőtt indulna, vet egy utolsó pillantást a tükörbe. Mivel nincs megelégedve a látvánnyal, még egyszer kirúzsozza a száját, és megfésüli a haját.
Túl korán van, de már futna, rohanna a tenger imádott hullámaihoz. Erőt vesz magán, és lassú léptekkel sétál végig a városon. A parton felnéz az égboltra. Ezen az éjszakán a szokásosnál sokkal több csillag ragyog rajta.

Abigail kilép a szikla mögül. A szellem alig egy méterre áll tőle, és a hullámokban gyönyörködik. Úgy tűnik, nem szándékozik elkapkodni a vízbefulladást.
Abigail közelebb lopódzik. Érezni véli az illatát. Testéből meleg árad, mintha odabent a szíve még keringetné a forró vérfolyókat.
Mit kell ilyen alkalmakkor mondani? Vajon mi a helyes formula? Tegeződhetnek, vagy a halottnak járó tisztelet folytán magáznia kell?
Abigail az égre pillant. Viharfelhők gyülekeznek a semmiből. Félnie kellene, de egyszeriben őrült bátorság szállja meg. A gyerekek érezhetnek így, akik még bíznak benne, hogy valami nemes céllal érkeztek a világra.
Viharos szél tép a hajába, és ő bosszúsan simítja el a szempilláira akadt szálakat. Csak akkor veszi észre, hogy a szellem haja meg sem lebben, amikor az éjszaka jeges körmökkel karcol bele a bőrébe.
Mintha nem ugyanazon a parton állnának.
Lehet, hogy nem fog tudni elérni hozzá?
A lány kecses mozdulatokkal, melyeket jól ismer már, kibújik a ruhájából. Az estélyi óriási könnycseppként fénylik a földön, és Abigail zavarában inkább az anyag gyűrött ezüstjének szenteli figyelmét, mint a szellem testére simuló csinos, francia szabású fehérneműnek.
Egyre hidegebb lesz. Abigail fogai összekoccannak a vacogástól. Muszáj tennie végre valamit, mielőtt beléfagy a lélegzet. Amikor a lány a hullámnyelvek felé lép, végre összeszedi a bátorságát, és azt suttogja:
– Várj!
Először azt hiszi, nem mondta elég hangosan, mert a szellem tesz még egy lépést, de nem meri megismételni.
Pár pillanat elteltével csendesedni kezd a szél vad tombolása, a levegő megtelik vibráló forrósággal, mintha odafent az égen kisütött volna egy nem létező, fekete nap.
A kísértet nem mozdul, Abigail mégis egyik pillanatról a másikra szembe találja magát vele. Egymásra néznek. Abigailben csak akkor váltja fel az elragadtatás mámorát a keserű fájdalom, miután felismeri a lányt.
Hogyan feledkezhetett meg róla?!
Hogy hogyan? Mert hét lakat alá zárta az emlékét. Elrejtette magában azt a különös találkozást.
Ez hát a magyarázat. A kaland rémálomba fordul, és Abigail sírva fut el.

Kedvetlenül játszadozik lábujjaival. Megint a parton ücsörög, és kívülállóbbnak érezi magát, mint valaha. Azon a napon és így érzett. Akkor, amikor megismerte Hanakót.

A szokásos ébren álmodásából arra eszmél, hogy valaki nézi. Ritkán esik meg vele, hogy magára vonja mások figyelmét, többnyire észre sem veszik, olyan alázattal és csendességgel üldögél a parton, szinte egybeolvad a homokkal. A lány tekintete nem tolakodó, csak néha-néha pihen meg rajta. Abigail szívdobogva fogadja az érdeklődést. Mindig ideges izgalmat vált ki belőle, ha valami nem megszokott történik. A lány egy narancssárga fürdőlepedőn fekszik, mellette könyv hever, a könyvön meg egy polaroid fényképezőgép. Abigail kacéran fésül bele ujjaival a hajába, a hosszú, szőke tincsek csábítóan hullanak vissza vállaira. Tündökölni szeretne, ki akarja érdemelni a figyelmet. Ismerősnek rémlik neki a mandulavágású szempár és az arc meghatóan egyszerű szépsége, de nem tudja felidézni, hol, mikor láthatták már egymást ők ketten. Mintha ez az arc is egyike lenne azoknak, melyek újra meg újra elővillannak a tömeg szürke ködéből.
A lány úszni indul. Karcsú, középmagas termete van, és olyan járása, mint egy manökennek, csípője táncolva ring hosszú combjain.
A partra egyre több strandolni vágyó érkezik. A tarka fürdőlepedők úgy nőnek ki a homokból, akár a virágok a rét fűszőnyegéből. Abigail átvág a tömegen, és letelepszik a lány magára hagyott törülközője mellé.
Sokáig kell várnia, mire a hullámok közül előbukkan a szépséges alak.
– Szia! – üdvözli, és felnéz az előtte álló lányra, akit vakító ragyogással vesznek körül a napsugarak. A hosszú, fekete hajzuhatagból tengercseppek csöpögnek a homokra.
– Szia! – Ez a szia olyan halkan szól, hogy Abigail inkább csak elképzeli, mint hallja.
– Abigail vagyok.
– Szép név.
– Köszönöm. Esetleg nem akarod elárulni a tiédet, hogy én is bókolhassak neked?
A lány elneveti magát. Kacagása magára von néhány kíváncsi tekintetet, ezért pirulva ül le a narancssárga fürdőlepedőre, és szégyellősen támasztja állát felhúzott térdeire.
– Hanako – mutatkozik be.
– Ez is igazán szép név.
– Kedves vagy.
– Nem igaz – jelenti ki Abigail. – Azt hiszem, eléggé elviselhetetlen természetem van.
Hanako a tengert nézi, de pillantása lopva rá-rátéved a különös jövevényre.
– A tenger is szeszélyes – mondja végül. – Kislánykoromban költözött ebbe a városba a családom. Emlékszem az első napra, amikor ellátogattunk a partra. Sehol máshol nincsenek olyan gyönyörű hullámok, mint itt.
Abigail szemügyre veszi a hullámokat. Megpróbálja eldönteni, valóban olyan különlegesen szépek-e. Megszokottnak találja őket.
– Még soha nem láttalak itt. Hogy lehet, hogy eddig nem figyeltem fel rád? – töpreng hangosan.
– Én viszont gyakran látlak téged – mosolyogja Hanako. A mosolya is olyan szép és egyszerű, mint ő maga. – Soha nem nézel rá igazán senkire.
Abigail sóhajtva nyújtózik el Hanako mellett.
– Úgy tűnik, meg lettem figyelve. Furcsa, hogy te már azelőtt gondoltál rám, hogy én észrevettelek. Miért nem szólítottál meg?
– Megszólítottalak. Addig gondolkodtam rajtad, amíg ide nem vonzottalak a fürdőlepedőmre. – Hanako komoly akar maradni, de a mondat végén elneveti magát. – Sajnálom, ha butaságokat beszélek. Szörnyű zavarba hoz a szépséged.
Abigail lélegzete elakad. Váratlan fordulatot kezd venni a találkozás.
Valóban váratlant? Nem Hanakótól várta ezt a vallomást, inkább magától számított volna rá.
– Hamarosan jön a dagály. – A lány figyelme megint a tenger felé fordul. – Vajon milyen lehet vízbe fulladni? – kérdezi.
Abigail megborzong. Hanako sem kevésbé szeszélyesebb nála.
– Biztosan szörnyű – feleli, bár nem biztos benne. Inkább regénybe illőnek találja. – Nem tűnsz szomorúnak – néz végig Hanakón, aki még mindig mosolyog, annak ellenére, hogy pár másodperce még a halálról beszélt.
– Nem is vagyok az. Sétálunk egyet?