Penge és bűvölet [BEFEJEZETT]

11. fejezet

Cseppet sem tetszett ez a váratlan mulatság. Már csak azért sem, mert épp az imént még a sarkunkban loholt egy hatalmas fenevad. Most pedig mintha mi sem lenne természetesebb, egy ünnepség közepébe csöppentünk, ahol nem találtam sem Giilvast, sem pedig az újdonsült segítőnket, aki tulajdonképpen belepottyantott minket ennek a sokaságnak a kellős közepébe. Valaki a kezembe nyomott egy cseppet sem szimpatikus kupát, benne egy zavaros kinézetű folyadékkal. Néhány pillanatig tanácstalanul meredtem rá, végül az egyik közeli virág gyökerére öntöttem. Vérzett a szívem a növénykéért, amiért ilyen kétes dolgokkal öntözöm, de azt hiszem, még így is jobb helyen volt ott, mint az én testemben. Semmihez sem akartam nyúlni és legfőképpen nem akartam őket megkóstolni. Csak Giilvast szerettem volna megtalálni, hogy minél hamarabb megléphessünk innen. Ő azonban mintha felszívódott volna. Kezdett ismét úrrá lenni rajtam a kétségbeesés. Tehetetlennek éreztem magam. Fogalmam sem volt, merre lelem a kivezető utat és a harcos nélkül nem akartam továbbállni. Nem bíztam eléggé ebben a népségben ahhoz, hogy a karmaik között hagyjam. Arról nem is beszélve, hogy furcsán bosszantónak találtam a helyzetet.

Végül elhessegettem a zavaró gondolatokat a fejemben és belevetettem magam a tömegbe, hogy a nyomára bukkanjak.

Már csak az volt a baj a tervemmel, hogy fogalmam sem volt, merre induljak. Életemben először kezdtem bánni, hogy nem figyeltem oda apa leckéire, amelyek között a nyomkövetés is szerepelt. Ha volt is bármiféle nyom, én nem láttam, mivel azt sem tudtam, mit keressek.

Ahogy egyre mélyebbre hatoltam a mulatozók között, nem tudtam nem észrevenni, hogy csupa női alakot látok. Néhányan furcsán méregetni is kezdtek, mintha nem értenék, mit keresek itt, holott éppen az ő társuk volt az, aki ide hozott – pontosabban belökött a lyukon.

Nem akartam beismerni, hogy aggódom érte. Egész életemben ő volt az első, aki nem nevetett a mágiámon. Mi több, segített nekem gyakorolni, még akkor is, amikor én eltörtem a lábát. Nem hagyhattam, hogy most meg bajba kerüljön egy ilyen helyen. Ki tudja, mit művelnek vele ezek a... furcsa szerzetek.

Végül egy igen tekintélyes hölgykoszorú ölelésében találtam rá. Láthatóan remekül mulatott, ábrándos tekintettel vigyorgott hol az egyik, hol a másik lány domborulatai felé, aminek láttán elfutott a pulykaméreg. Ellentmondást nem tűrően lépdeltem oda hozzájuk, majd karon ragadtam a fiút, hogy márpedig mi most elindulunk. Ő viszont nem értett velem egyet, é egy tekintélyeset rántott a kezemben tartott karján. A hirtelen jött rántás kibillentett az egyensúlyomból és hirtelen az ölében találtam magam. Néhány pillanatig zavartan pislogtam rá, majd az arcomra visszatértek a dühös rózsák.

-Indulunk! - jelentettem ki, nyomatékosítva ezzel az előbbi próbálkozásomat. Ekkor egy kar fonódott a vállaimra, melyhez hamarosan egy kellemesen csilingelő hang is csatlakozott.

-Hová siettek?

Rémülten fordultam hátra az érintés hatására. Az a lány kígyózott mögöttem, aki az imént még éppen Gillvas balján mosolygott. Volt benne valami furcsán ragadozó-szerű, amit egyszerűen nem tudtam megfogni. De ott volt. Kirázott a hideg az érintésétől és ez csak még jobban meggyőzőtt arról, hogy a lehető leghamarabb el kell tűnnünk innen.

-Sehová. - gügyögte mellettem a harcos, én pedig hitetlenkedve néztem rá. Mégis hogy érti azt, hogy sehová? Dühösen pattantam fel az öléből, ahová egyáltalán nem is kellett volna leülnöm és toppantottam egyet.

-De igen. Elmegyünk! - jelentettem ki ismét, mire még több erőszakos kéz kezdett felém nyúlkálni, ám ezúttal az érintések már nem voltak olyan gyengédek, mint az imént. Erőszakosan ragadtak meg, majd lassan húzni kezdtek, egyre távolabb Giilvastól. Kétségbeesetten pillantottam rá, ám ő mit sem törődött az egésszel, tovább falatozott jókedvűen, mintha sosem látott volna annál természetesebb dolgot, hogy engem lefognak és elhurcolnak. Tekintetem a hosszúkás padra siklott, amelyen üldögéltek. Egy fafaragó mester gyönyörű munkája volt. Hirtelen ötlettől vezérelve a padra összpontosítottam a figyelmemet. Habár fákat eddig csak akkor tudtam elvarázsolni, ha azok még éltek, meg kellett próbálnom és tovább nehezítette a dolgomat, hogy négyen próbáltak meg elterelni onnan. A próbálkozásom csupán gyenge sikert hozott. Ahelyett, hogy az egész hóbelevanc felborult volna, egyszerűen csak remegni kezdett, majd visszaállt az eredeti helyzetébe. Az egyik lány ijedten kezdte forgatni a fejét.

-Mi volt ez? - nézett körbe riadt pillantással attól tartva, hogy esetleg a föld remeg, ám minden mozdulatlan volt körülöttünk.

Ekkor bukkant fel az a nő, aki idehozott minket, s ettől még dühösebb lettem. Kelepcébe csalt minket. Elégedetten mosolygott rám, gondolom remekül mulatott az én béna próbálkozásomon, hogy kizökkentsem Giilvast.

-Semmi szükség az erőszakra. - közölte higgadtan, majd egyszerűen intett az alkalmi fogva tartóimnak, akik újfent húzni kezdtek. Ezúttal már nem csak egyszerűen el a harcostól, hanem valahová, amiről fogalmam sem volt, hogy hol lehet és mi van ott. Jó nagy slamasztikában voltam és ezúttal még arra sem számíthattam, hogy valaki kiment. Az egyetlen, aki megtehette volna, továbbra is idétlenül vigyorgott a rajta és körülötte üldögélő lányok felé. Mi lesz így velünk?

--------------------------------------------------------

Most vannak csak igazán bajban a fiatalok. De mi várhat rájuk, ha ezúttal nincs felmentősereg? Egy hét múlva megtudhatod a történet 12. fejezetéből! ;)

Ha tetszett az új fejezet, kérlek szavazz rám a fenti csillaggal, ha pedig észrevételed akad, akkor várom a komment szekcióban :)